Ma este órákon át kínlódtam azzal, hogy ígért buenos airesi naplómat beélesítsem, feltöltöttem a csinosra kicsinyített fotókat, átmásoltam az offlájn szöveget, és erre a képek megjelentek, az írás meg nem. Képek a helyükön, szöveg, huss! Csak a nagy, üres, zöld mezőn látszott, hogy onnan hiányzik valami.
Valaki mondja meg, miért!

Megint Magyarország, miután 24 órát töltöttem légkondicionálva, 15-öt a levegőben, mindenem ki van száradva, és hullámzik alattam a föld, úgy járok, mint matróz a parton.
Érik a nagy beszámoló.

Kuglóf barátom számítógépénél a Föld túlsó oldalán ülök fejjel lefelé, és gépelek.
Tegnap sikerült nemcsak tudni, át is érezni, hogy ez Dél-Amerika. Folyó, pálmafák, madarak...
Itt minden nagy. Nagy meleg, nagy távolságok, nagy virágok, nagy csótányok. Dávid már többször megmentett tőlük, ki is érdmelte a Commandante Cucaracha nevet.
Most épp rejtőködnek a rusnyák, de ha megjelenik egy, az egyetlen adekvát válaszom, hogy sikítva a takaró alá bújok, pedig ott még melegebb van.
Csak azért panaszkodtam, hogy ne legyek annyira irigylésreméltó.

A nagy hallgatás veszélye egy iszonyú hosszú élménybeszámoló az offline napló alapján.
Reszkessetek!
Márciusban mindent bepótolok.

Lehet, hogy ez már egy másik élet, de új időszámítás bizonyosan. Minden ideiglenes körülöttem, megyek előre, és a saját fülembe kapaszkodom, hogy biztonságban érezzem magam.
A lakásfelújítás, amibe belevágtam nemcsak a lakhatóvá tételről, a penészgomba kiirtásáról, esetleg egyetlen vagyonom értéknöveléséről szól, rituális újrakezdés is, hogy ne egy régi élet romjain-emlékein építsek egy újat.
Csak volnék már a végén! Bár tudom, egyetlen bizonyosság maga a változás, azért szeretnék nyugalmat, ráérni lovacskázni meg írni. Annyi lehetőséget, annyi bizalmat kapok most, szeretnék méltó lenni rá. Nem tudom, fogok-e valaha azzal a tudatossággal írni prózát, ahogy néha sikerül verset. Hogy tudnék-e filmet vagy színdarabot írni. Jól esik, hogy van, aki szerint tudnék. Csak mi van, ha nem? Nekem szégyen, nekik csalódás.
És persze támad újra a Matyi által "lyukashordó-effektusnak" becézett énképzavar. Egy egész napom tele van sikerrel, dicsérettel, izgalmas megbízásokkal, este vár egy visszautasítás vagy egy keményebb kritika, én meg a padlón, már hallom, ahogy rám számolnak.
Dávid velem van. Olyan erővel és határozottsággal, amitől én eddig féltem a férfiakban. Most  csodálom, és örülök neki. Azt hiszem, minden félelemmel, bizalmatlansággal és önbizalmatlansággal együtt most nagyon jó nekem

Megint Drezda, fura, hogy képes vagyok nosztalgiát érezni, pedig csak két hónapot éltem itt. Nyakig ülünk a pakolásban, Dávid a gyászban is, rohadt nehéz lehet három év után eljönni. Nem mondom, hogy nem szégyellem magam. Itt sír utána a professzor, otthon légüres tér várja. Meg én. De ez elég? Elég vagyok? Lehet engem ennyire szeretni?
És újra átélem azt is, hogy nem tudok másutt élni, csak otthon. Hogy másutt mennyire senki vagyok, bezárva az egyetlen nyelvbe, amit tudok. Bezárva az egyetlen országba, ahol teljes jogúnak érzem magam. Bocsánat. Én vagyok a nő, aki nem áldozza fel magát a kapcsolatért. Mert akkor nem maradna kit feláldoznia.

Lédát nem én neveztem el. "Lédának hívják, mint az Ady csaja volt" - mondta a srác, akitől vettem. Már gondolkoztam rajta, hogy átkeresztelem, a viselkedése alapján csak egy betűt kéne változtatni, akár Léhának, akár Cédának hívnám. "A lovad a tükröd" - mondja Gyula, akitől tanulok. Hát szépet mutat...
Talán ez lesz az egyik legkomolyabb tanítás a kapcsolatokról. Már sokat tanított a kontakt improvizáció, ez még keményebbnek tűnik. Mert itt egyetlen lénnyel vagyok, akit nem lehet lecserélni. Aki azért olyan, amilyen, mert én olyanná tettem. Talán ő készít fel arra, hogy gyerekem legyen. "Ahogy most viselkedik, az az eddigi kapcsolatotok eredménye" - mondja Gyula. És röhög, ha elindulok a lovam felé, ő meg az ellenkező irányba: "Jó az egódnak, mi?"
Hát, alázatot kell tanulni hozzá, az biztos. Egy darabig nem lesz vágta az árnyas fák alatt, megyünk vissza a nullára.
De néha már most azt érzem, hogy megéri. Amikor elém jön, vagy beledugja a nagy, puha lóorrát a kezembe. Egyszer talán majd megtanulok lóul.

    Ha az ember nem félne a változásoktól, lehet, hogy nem félne meghalni sem, aminél nincs nagyobb változás az életben. Talán csak a születés. De arra már ki emlékszik?
    Azt mondják, az életben az egyetlen stabil dolog a változás. Nyakig ülök a változásokban, csak történnek-történnek egymás után azok a dolgok, amikről azt hittem, hogy velem az életben soha. Túl a rémületen, tanulok örülni ezeknek.
    Hittem volna, hogy két hónapot töltök külföldön? Hogy németül próbálok egyszer kommunikálni? Hogy nem fogok tanítani? Hogy lesz egy saját lovam?
    A legjobb a ló, a legrosszabb a tanítás hiánya. És sorban hagyom el a tanítványoktól kapott tárgyaimat. Mint aki már nem fog visszatérni, és nem akar kötődni.
    Összefutottam az utcán a gyerekeimmel, mesélték, hogy most tanulták A fizikusokat, most jön A mester és Margarita. Majdnem elsírtam magam, hogy ezeket én akartam nekik megmutatni, és nem tehetem, nem engedik.
    Helyette tanuljuk egymást Lédával, a lovammal. Elég komoly leckéket ad. Elindulok felé, ő meg a másik irányba. Ennyit a kapcsolatról. Azzal vigasztalom magam, hogy ezen már csak javítani lehet. Megenni csak akkor akar, ha nem látja senki. Azt hiszem, nagyon okos. És nagyon szép is, mindenki röhög az anyai büszkeségemen. Várom, hogy összeszokjunk.

    És várom haza Dávidot. Számolom a napokat. És ha itthon lesz, meg kell tanulnom annyi kudarc után végre szeretni.