Megint Drezda, fura, hogy képes vagyok nosztalgiát érezni, pedig csak két hónapot éltem itt. Nyakig ülünk a pakolásban, Dávid a gyászban is, rohadt nehéz lehet három év után eljönni. Nem mondom, hogy nem szégyellem magam. Itt sír utána a professzor, otthon légüres tér várja. Meg én. De ez elég? Elég vagyok? Lehet engem ennyire szeretni?
És újra átélem azt is, hogy nem tudok másutt élni, csak otthon. Hogy másutt mennyire senki vagyok, bezárva az egyetlen nyelvbe, amit tudok. Bezárva az egyetlen országba, ahol teljes jogúnak érzem magam. Bocsánat. Én vagyok a nő, aki nem áldozza fel magát a kapcsolatért. Mert akkor nem maradna kit feláldoznia.