Legszívesebben ki se mozdulnék a lakásból, annyira hideg van kinn. Szerencsére még van fűtés. Mikor ki akartam köttetni az éjszakai áramot, az ELMŰ-nél figyelmeztettek, hogy lesz még olcsóbb a villanyfűtés a gáznál, és köthetek én még erre hőtárolós kályhát. Anyával megbeszéltük, hogy végszükség esetén összeköltözünk, nála van egy fűthető cserépkályha. A másik meg a Bakonyban. A szmogriadó megrémített. De még annál is jobban, hogy valószínűleg senki nem fogja csak azért otthon hagyni az autóját, hogy frissebb legyen a levegő. Főleg ebben a hidegben.

Pénteken Gyula jött volna edzést tartani, de reggel Gyuri telefonált, hogy mínusz tizenkilnc fok van, és oda fogunk fagyni. Inkább nem mentem. Este feljött a régi együttes, a Keleti Átjáró (két kivétellel, Robi Szombathelyen, Zoli a családjával) megnézni a félkész dvd-t, ami 2007 nyarán készült, és az utolsó komolyabb közös megmozdulásunk volt. Attól féltem, hogy a nosztalgia fog könnyeket csalni a szemembe, de a röhögés volt. Az hagyján, hogy hülyén nézünk ki, Annával még táncolunk is a színpad elején - bár ne tennénk!, de zeneileg is hagyunk némi kivetnivaló magunk után. Mi énekeljük a világ legnagyobb terceit, a kiállás után névsorban lépünk be, a kép hülyén van vágva, és nincs együtt a hanggal, amit végül csak az első számnál kevertek rendesen, a többi elmaradt. Mentségünk szóljon, hogy éjjel vettük fel. Dávid védte, szerinte csak mi halljuk ennyire gáznak. Most a 2007 júliusi millenáris-koncertet hallgatom, hátha jobb. :) Azért így is úgy is nagyon fájdalmas, hogy nincs már KÁ, annyira szerettem a zenét is, az embereket is! Marci most megy Indiába egy hónapra, és Robi nélkül nem lenne az igazi. Pedig én zenélni szeretnék. És velük. Persze most még rajtam van az egyedüllét, de majd elmúlik.

Szombaton kinn voltam Lédánál. Iszonyú hideg volt, a víz belefagyva az itatókba, a lovak a jeget harapják, vagy megpróbálják betörni. Léda nagyon aranyos volt, mindent megcsinált, amit kértem, ha nincs ilyen rettentő fagy, fel is ülhettem volna rá.  Fut mellettem kötőfék nélkül, jön, ha hívom, ha arra kérem, ott marad. Csak határozottnak kell lenni vele az elején. Később lementem érte, hogy visszavigyem a boxba, kiabáltam neki, vágtában jött le a legelőről hozzám. Ez annyira jól esett, pedig tudom, hogy akármikor nem csinálja meg, csak ha már ő is jönni akar. Majd valamikor. Hazfelé várni kellett a vonatra, ott is hideg volt, mire hazaértem, jól megfáztam, most fáj a torkom.

Tegnap délelőtt feljött Matyi, beszélgettünk egy kicsit, végre nem éreztem azt, hogy inkább egyedül szeretnék lenni, elbújni valahová. Délben lementünk Dáviddal pizzázni, megszólított minket egy férfi németül, hogy egyedül bérel egy lakást, de újságíróként sokat utazik, nem tudunk-e valakit, aki beszállna a lakásbérlésbe. Megadta a nevét és a címét, aztán ott maradt beszélgetni. Először azt mondta, hogy osztrák, de Hannoverben végzett ütősként a zeneakadémián, most meg a német rádiónak dolgozik. Aztán arról kezdett mesélni, hogy a nagynénje a Zeppelin cég elnöke, és két év múlva ő lesz az. Mikor kiderült, hogy Dávid atomfizikával foglalkozik, és Drezdában dolgozott, emlegetni kezdett egy professzort Karlsuhéban, akinek Dávid sosem hallotta a nevét, pedig ez egy kis szakma. Közben borostás volt, az inge koszos, de a kabátja tiszta. Örültem, hogy minden szavát értem, erre Dávid azt mondta, hogy lassan és érthetően beszélt, az volt a leggyanúsabb, hogy kicsi a szókincse, és mintha keresné a szavakat, bár hibát nem ejtett, a magyar szavakat viszont nagyon szépen artikulálta. Mielőtt elment, átnézette velünk a számlát, hogy szerinte túl sokat kell fizetnie, legalább egy liter bort megivott. Mondtuk, hogy az összeg rendben, elbúcsúzott, elment, mi is befejeztük az ebédet (a saját dolgainkról persze nem tudtunk beszélni), aztán itthon nekiálltunk lekáderezni az ürgét. Nem létezik. Ha valaki a nyilvánosságnak dolgozik (újságíró), és nincs róla több ezer találat a gugliban, az nincs is. Azóta is gondolkozunk, mit akart.