Még a végén gyásznapló lesz itten belőle, de most mit tehetnék, ha egyszer gyászolok. Nekem fájdalmas, másnak unalmas. Furcsa, mintha érzéstelenítő mögött-alatt érezném a fájdalmat, és csak néha tudok sírni. Ha például megpróbálom versben megírni, vagy ha megölelhetem a kedvesemet. Csak próbálok nem nagyon a terhére lenni, nem száz százalékig támaszkodni rá, mert biztos nagyon nehéz lennék.
Folyton mehetnékem van, minden ideiglenes, képtelen vagyok bevásárolni vagy takarítani otthon, nem látom értelmét, minek hosszú távra berendezkedni, mikor mindig csak most van, ki akar tervezni, hogy holnap reggelre is legyen ennivaló.
Néha megyek az utcán, és egészen úgy érzem magam, mint egy árva kislány, akinek nincs hova mennie. És tulajdonképpen az is vagyok. Ténfergek a városban, és idegennek látom, mint mikor utazni megyek külföldre, és mindenre rácsodálkozom – ez jó, és mindentől szorongok – ez nem annyira. „Izoláció” –mondja Márk, a kedvesem. Egy nagy-nagy vakációra mentem, nem kell ide külföldi út felejteni a gyászt, éppen olyan elveszettnek érzem magam. És súlytalannak. Néha kellemes, könnyű érzés, mintha minden felelősség is elhagyott volna, de hosszú távon nem elviselhető. Kérem vissza a gravitációmat!
Most akár egy hónapra el tudnék utazni külföldre, annyira nem tart semmi, pedig anya helyett talán csak anyaföld és anyanyelv maradt.
Talán még nem fogtam föl, hogy anya nem jön többet haza, mert eddig mindig hazajött. Irigylem tesómat, aki álmában beszélgetett vele. Én kétszer láttam álmomban, mindkétszer haldoklott. Már kiabáltam is vele magamban: „anya, ha az Úrnál vagy, vagy bárhol, állj velem szóba!” Aztán jól be lennék szarva, ha mondjuk, megjelenne. Közben úgy csinálok, mint aki mindennel tisztában van, szövegezem a gyászjelentést, beszélek róla, ha lehet, ha nem lehet, tudok róla hallgatni is, csak egyszerűen nincs rendben valami körülöttem, pedig kívül minden rendben van, gyönyörű a tavasz: színek, illatok, most kell boldognak lenni.
Visszahallottam, mennyire nagy léleknek tartanak társaim a Szószban, amiért úgy csináltam végig a legutóbbi felvételt, mintha nem történt volna semmi. Frászt vagyok én nagy lélek, egyszerűen szeretem őket, és kevésbé érzem magam árvának, ha velük vagyok. És tudom, anya mennyire szerette, hogy ilyeneket csinálok. A némettanárom is csodálkozik, hogy készülök tovább a vizsgára (én tudom, hogy mennyire szét vagyok esve azért), de mi mást tehetnék. Anya annak is örült, hogy végre elkezdtem németül tanulni (bár most úgy érzem, sose fog menni, öreg vagyok, és merev az agyam.)
Közben még bántom is magam, érzem, hogy két lehetőség közül azt választom, ami kényelmetlenebb, kellemetlenebb, magányosabb, nehezebb.

Tegnap voltam Lédánál. Gyula meglepődött, mennyit fejlődött a kapcsolatunk, mennyivel jobbak a mozdulataim, hogy a körülmények ellenére mennyire ott tudok lenni vele. Persze, hiszen könnyű, Léda mellett csak jelen van, és Léda mellől nem hiányzik anya, hiszen sose volt ott. Az tényleg örömöt ad, hogy Léda fut felém, figyel rám. És már a hátán sem féltem annyira. Kíváncsi vagyok, mikor merek majd ügetni is.

Délután nagy rohanással lejöttem Egerbe, régi jó Parnasszus-táborok helyszíne, régi jó emberekkel. Nosztalgikus volt. Csak azt sajnáltam, hogy nem tudok már velük mulatni. Meg persze volt köztük olyan, akit kicsit távolságtartónak, ellenségesnek éreztem, és nem mertem rákérdezni, mi van mögötte. Azt hiszem, nem szeretném tudni. Rémülten láttam azt is, hogy csúsznak szét évről évre. Úgy látszik, tényleg nincs stagnálás. A személyiség vagy fejlődik, érik, kiteljesedik, vagy megreked és bezápul, elevenen oszlani kezd. Az egyik srác talán különb mindenkinél: tehetséges, sokoldalú, bölcs, belátó, tele a szíve szeretettel, alázatos, mély – mégis belefullad minden a piába, az adottságaival többre volna hivatott, és mindent felold az alkohol. Egy másik évről évre zaklatottabb és keserűbb. Meg is ijedtem, ilyen lehetek én is, ha nem lépek tovább, nem lépek túl a gyászon, a sértéseken, ha nem vagyok hajlandó megérni. Jaj, ne! És folyamatosan tudatnom kell magammal, nem az vagyok, amit írok, nem az alapján kell megítélnem magam, hogyan ítéltetnek meg a munkáim. Az számít, ahogy adni tudok, szeretni tudok.
Az biztos számítana, ha gyerekeim lennének, de egyrészt nem fér bele ebbe a pillanat-lebegésbe, másrészt hiányzik az a részem. A lelki méhem talán, ha lehet így nevezni. Soha életemben nem babáztam, anya mesélte, se én, se tesóm, állataink voltak, kerekeken guruló kék nyúl, szőrkutya, aztán négyéves korunktól olvastunk, meg egymással játszottunk, történeteket találtunk ki.
Kati, a pszichológus azt mondja, fogadjam el. Azt is, hogy gyászolok, jól csinálom, felnőtten, azt is, hogy a sebek néha hegesen gyógyulnak, hogy mindig úgy fogok kötődni, mint akinek az élete múlik rajta, és talán sosem vágyom majd anya lenni. Talán az elfogadásból majd kialakul valami. De persze ez olyan, mint az aranycsinálás titka: az a lényeg, hogy ne gondolj közben a fehér elefántra, vagy a repülés Douglas Adamsnél, akkor nem esel le, ha közben elfelejtkezel róla. Azért nem lehet egy helyzetet elfogadni, hogy majd akkor megváltozik.

Már megint sokat járt a szám. Megpróbálok dolgozni.