Mostanában szinte minden éjjel álmodom anyával, de nem úgy, ahogy jó lenne. Pedig minden este kérem, hogy jöjjön és meséljen. Nem álomalaknak szeretném, hanem valóságosnak. Hogy annak lássam, amilyen most, és arról meséljen. Néha rettenetesen hiányzik, mintha most már mindig egyedül lennék. Néha meg jobban velem van, mint eddig, csak mintha nagyobb és erősebb volna. Csak mintha Istenné vált volna. Hogy én nagyon megváltoztam, azt tudom. Talán nem látszik, de érzem. Lehet, hogy nem is baj, hogy nem látszik. Legyen csak belül. Még sokat kell álmodnom vele, és sokat kell írnom róla. Pedig már így is sokat írtam, állítólag perverz zombi, aki rögtön egy halál után meg tudja írni, én meg pár napon belül írtam verset is, prózát is. Talán kiadni nem kellett volna a kezemből, de ha kérdezik, hogy nincs-e kész szövegem, nem tudom letagadni, meg is jelentek sorban: Bárka, Mozgó, Népszabi. Most már nem lehet visszacsinálni, talán nem is kell, utólag lehet, hogy azt mondom: így a jobb, ahogy az Elle-be készült interjúban is túl sok személyeset mondtam el Vámosnak (neki elmondom, hiszen ismerem, de hogy meg is jelenjen...!), aztán bántam. Ő azzal vigasztalt (eső után köpönyeg, hiszen már csak a betördelt anyagot láttam), hogy az olvasók mindig hálásak az őszinteségért. És tényleg, nagyon kedves visszajelzéseket kaptam. Mindig eszembe jut, ahogy a lelkészünk a zsidó nép sorsát a veszélyes utakon póznára kirakott roncsautóhoz hasonlította. Hogy a választott nép sorsa példa Isten minden nemzete számára. Lehet, hogy nekem is póznára kell tűzni, amit megélek, hogy mások okuljanak, gyógyuljanak - vagy csak áltatom magam, és ez nagyképűség?

Tegnap jól leégtem a lovardában. Most nem a nap sütött. Kiderült, hogy Léda minden sunnyogása, pörgése, hátraharapása (lovas szaknyelven szólva visszatartás) egyetlen dolgot jelent: hogy nem tudok lovagolni. Hosszas kínlódás után megkértem Ákost, a kaszkadőrt, hogy üljön fel rá. Egy mozdulattal meggyőzte Lédát: itt nincs mese, menni kell. A sunnyogására csak meglegyintette a fülét, a sunnyogás is elmúlt. Most már látszik, vagy megtanít Léda lovagolni, vagy kell valaki, aki tud, hogy néha ráüljön. A kedvesem, Leon vigasztalt, hogy ez nem ciki, innentől profi egy lovas, hogy bármilyen lónak bármilyen húzására megfelelően tud reagálni. Én meg nem vagyok profi lovas, nem is tervezem. Viszont a lovasok.hu oldalon láttam lovas társkeresőt. Nem semmi, hogy már ilyen is van. A legaranyosabb az volt, hogy Mónika lovas férfitársat keresett, és a hirdetése után közvetlenül ott állt Mónika exének csupa nagybetűs levele. "Mónika, gyere vissza hozzám. A kancád még ott van, nem adtam el, neki is hiányzol!"