Megpróbáltam utánanézni a neten, mit jelent költőnek lenni. Sajnos nincs itthon értelmező szótáram, az online szótárakban pedig találtam költőtáskás levelibékát (Gastrotheca marsupiata) a farkatlan kétéltűek rendjéből, de talán mégsem ez az, amit kerestem. Remélem. Lehet, hogy rossz helyen kerestem.
Nem tudom, per definitionem ki vagy mi a költő, kit és milyen alapon nevezhetünk így. J. barátom szerint a költőnek konszenzuális legitimációja van. Ezeket megtaláltam a szótárban, megegyezéses törvényesítést jelent, csak nem hangzik olyan elegánsan. Mindesetre azt jelentené, hogy egy költőt nyilvánosan költőnek nevez egy másik olyan költő, akit már más hasonló módon legitimált költő költőnek nevezett. És a tanítványi láncolat Buddháig megy. Jézus nemzetségtáblázata pedig Ádámig.
Nincs ebben semmi rossz, ha jól tudom, a zongoraművészek Mozartig vezetik vissza a tanítványi láncolatot.
Mások szerint viszont csak halála után derül ki valakiről, hogy költő (posztumusz legitimáció).

Innentől kezdve viszont mit kezdjek azzal, ha valaki engem költőnek tart? Mostanában egymás után sokszor futottam bele abba, hogy távoli ismerősök elkezdtek másként viszonyulni hozzám, mikor megtudták, hogy versekkel foglalkozom. Nagyobb tisztelettel. Ennyire él még a hétköznapi emberben a romantikus tisztelet? Felnéznek arra, akit költőnek lehet tartani? Kicsit szégyellem magam, mert nem érdemlem, nem leszek én ettől jobb ember. Kicsit megrémít, hát ezt már mindenki tudja?
Felelősség, mondja a kedvesem, Antal. És ezt nem is akarom lerázni magamról, tanárként is volt, a tudat, hogy jobban figyelnek és szigorúbban ítélnek meg, nem mindegy, mit mondok, mit teszek. (Persze a legdurvább figyelem a családtól jön, akik azt is hallják, hogy káromkodom gyakorlás közben.)
A felelősség jöhet, csak szerepeket nem akarok, figyelmeztetnek is rá, nem keverni a kettőt, tudni, mit mondok nyilvánosan, mit versben. Főleg mit nyilvánosan. A versben több a védettség.

És számít ám a tévé is. A Szószt mostanában kezdik nézni (mikor már valójában nincs is), lépten-nyomon emlegetik, hogy láttak (nem, az ismeretlenek nem állítanak le az utcán), és érzem, hogy ettől máshogy néznek rám, komolyabban vesznek (vagy egyáltalán észre), köszönnek, kedvesek, mert benne voltam a tévében (ó, áldott sznobizmus!) Jólesik, mulattat, bosszant, de el ne szédítsen!
Csak a gerincemet kell mindig megtámasztani szépen, hasizomból, központ megtart, balansz.