Nem mentem a Bakonyba, helyette itt ülök a lovardában, mellettem egy cirmos macska, akit próbálok meggyőzni arról, hogy az eper nem macskatáp, lábam alatt egy hatalmas kutya, előttem egy borzas fekete cica, a lovam karnyújtásnyira. Ha meglát, felháborodottan nyihog, hogy vigyem ki innen, de nem lehet, még mindig eléggé sántít, muszáj kis helyen ácsorognia. Monty jól tűri az inhalációt, engedelmesen dugja a fejét a vödörbe, és Darth Vader-hangon szuszog. Meg néha prüszköl. Olyan okos lovacska, igazán megérdemel még egy hosszú és boldog életet.
Most egy kicsit azt játszom, hogy úgy élek, ahogy gyerekkorom óta szeretnék. A szomszédból kedves birkák bégetnek, és utálatos pávák rikoltoznak, a cirmos meg  hjuuuuuz67777777777777777ewj.-f4 - átsétált a klaviatúrán.
Persze ez így most kellemes, de szakadó esőben, vagy fagyban állatokat etetni... mindjárt visszavágynék a városba.
Most azért munkára is fakadok, Lédát kiviszem kicsit majd legelni, és este jön Montynak a második adag gyógyszer.
Ha nagyon impotens leszek, visszatérek ide a blogra pótcselekedni.

Mindenesetre bennem egy jó, holisztikus orvos veszett el, egy tehetséges diagnoszta, mert esélyem nem volt a felvételire megtanulni a fizikát. Pedig lehet, hogy hasznosabb lenne, mint a lélek balga fényűzése. Csak titkos álom maradt, és ilyenkor, mikor lovat kezelgetek, valamit kiélek belőle.
Na, itt még egy fotó rólunk Dézsi Judittól