Megint megcsaltam a városomat. És megint Béccsel. Túl hosszú volt az a későnyári kaland, hogy könnyen átlépjek rajta, és túl rövid, hogy beleunjak. Tudtam, hogy nem lehet vége ennyivel, hogy visszatérek hozzá, de gyáva szerető módján sosem „csak úgy”, mindig keresek valami ürügyet, hogy meglátogassam.

Már a vonaton, a Keletiben elfog a vágy és az izgalom, egyszerre szorongató és édes, a határon a bűntudat, aztán persze az aggodalom: vár-e rám vajon.

Ó, nem, nem áltatom magam. Tudom, hogy csak egy vagyok neki a sok közül: egzotikus és heves keleti szerető. Tudom, hogy kíváncsi rám, de nem szeret, hogy felizgatom, de elfelejt, És tudom, hogy nem tudnék vele élni. Ha egy szenvedélyes együttlét után megfogná a kezem, és azt kérné: „maradj!”, venném a csomagom, és sosem térnék vissza többet. Megfogadtuk, nincs számonkérés, és nem várunk egymástól semmit.

A Westbahnhofon vár rám, átölel piros kis villamosaival, vezet kézen fogva, és mesél, mi történt, mióta nem találkoztunk. Az érintése leold rólam minden szorongást, most élem csak át, mennyire hiányzott. Már semmi nem érdekel, a bűntudat szétfoszlik. Már szemérmetlenül akarom.

Szeptemberben még a füvén hevertem, és a vizében úsztam, most arany-vörös avarjában gázolok, és koraesti fényekkel fogad. Ízlelgetem a nyelvét, a nyelvet, a szavakat, amiket értek, és amiket nem. Bejárom a tereit, behatolok keskeny mellékutcáiba, hátulról közelítem meg templomait: a Rupertskirche vastag falait, a Votivkirche csipkés tornyait.

A szemem végigsimogatja a házak homlokzatát, aztán elönt a szégyen: azt szeretem benne, ami ismerős, mert az én városomra hasonlít. A folyót, a széles rakodópartokat, a körutakat, amelyek egyre szorosabban ölelik a belvárost, az épületek formáját. Amilyen az én városom volt régen, amikor még szép volt, amikor még tetszeni akart nekem.

Mert az én városom engem már évek óta zsíros hajjal, pongyolában, zsémbesen fogad, csak a pénzről beszél, és a közös gyerekek gondjával gyötör. Nem mentegetem magam, az én hibám is, hogy ide jutottunk, hogy már csak a tülekedést ismerem az útjain, a sietős bevásárlásokat, a két helyszín közt leküzdendő távokat. Az én városom piszkos és elhanyagolt, és nem szeretek ránézni, amikor levetkőzik előttem. Tudom, hogy így könnyű, Bécsben nekem minden nap vasárnap, azonnal felveszem a szokásait, apró furcsaágai megmosolyogtatnak. Tudom, ha vele élnék, sietőssé válnának a bevásárlások, és két helyszín közt leküzdendő távvá a ráérős séta.

De most mindig az ünnepi arcát mutatja kávé-és süteményillattal, frissen préselt narancslevekkel, az ablakok mögül kiszűrődő zenével, a színes piacterekkel. Belemerülök. Élvezni akarom. Meg akarom ismerni, érteni, ahogy a saját városomat, tudni, mikor és miért szomorú, minek örül. Belenyalok a fagylaltjába, átgyalogolok a hídjain, megbújok apró kávéházaiban.

Hűtlen vagyok. Gyönyörködöm benne, mennyire más, mint az én városom.

Születetten kihívó és mondén, míg az én városom csak erőlködik, hogy annak tűnjön. Kedélyesen emlékszik a múltra, az én városom, ha olykor rátör a nosztalgia, felzokog az önsajnálattól. Magabiztos, mint a gazdag asszony, aki megszokta, hogy mindent és mindenkit megkaphat, az én városom kétségbeesetten próbál valaki másra hasonlítani.

Talán valaha szebb volt, mint Bécs, talán nem. De tudom, hogy jobban szerettem, mint azóta valamennyi város-szeretőmet. Most néha szégyenkezem miatta.

Azt mondják, ha már nem hálhatunk a világ összes asszonyával, legalább törekedjünk rá. Én azt mondom, belemélyedni és kiismerni, és nem keresni másikat, amíg örömöt ad.

Tudom, hogy újra jövök. Hiába megyek holnap haza lesunyt fejjel, engesztelő félmosollyal, valami buta ajándékkal, Bécsbe fogok kívánkozni. 

Hazamegyek, és vágyakozom. Hazamegyek, és próbálom elfelejteni. Hazamegyek, és megfogadom, hogy többet soha. Hazamegyek, és tudom, várni fogom az újabb ürügyet – gyáva szerető – hogy újra jöhessek, hogy újra az enyém legyen. Addig meg, talán bűntudatból, megpróbálok egy kicsit jobb lenni a saját városomhoz.