És most jön, ami még nem volt, de amire a lelkem mindig vágyódott: ülök Bakonybélben, az éjszakai eső után kezd minden felszáradni, a nap égeti a tarkómat, benn meg a tűz a fahasábokat a cserépkályhában. Ringatózom az udvaron a hintaágyban, előttem a notebook vagy laptop, kéne nekik valami jó magyar név, ezt kimondani és leírni is ciki. Ezennel pályadíjat tűzök ki a fejére. Akinek van valami jó ötlete, hogy kell őt ékes magyar szóval megnevezni, szóljon. Vagy csak simán leptop és nótbúk? Szóval ölemben az ölgép, bedugom a sétaháló-pálcikámat, és már csevegek is, meg naplovat írok. Ha fényképezek a telefonommal, a kékfog segítségével ide is másolhatom, milyen szép is Bakonybél tavassszal. Azért lassan a testtel: első a munka, hála Istennek, van, csak győzzem megírni, aztán gyakorlás Robi diplomája, Esze Dórával közös koncertünk, Melislaci zenéje, és nem ártana egy kis hangképzés sem. Aztán tessék tanulni, nem voltam németórán szerdán, és muszáj elmenni sétálni is. Megnézni a patakot, az erdőt... megyek is. Aztán ha kitisztult a fejem, a tüdőm és a lelkem, akkor mesélek. A volt osztályaim ballagásáról, meg a világhálón elhatalmasodó névtelen fikázásokról. De most madarak. Na jó, pókok is, ronda, fejtoros-potrohos jószágok, de most csak a szépet mesélem el. Velük különben elbántam, egyet se öltem meg, mindet kitessékeltem seprűvel. A legnagyobbat leborítottam egy söröskorsóval, és kidobtam a kertbe. És csak egy kicsit üvöltöttem hozzá. Közben persze gondolkoztam az araknofóbiám felől is. Ha rájöttem valamire, elmesélem.