Végtelen pofátlanságomban a jelentkezési határidőn két hónappal túl, a tábor kezdetén két nappal innen eldöntöttem, hogy mégis jövök Tokajba írótársak közé, bor mellé, barátokkal találkozni, berúgni, részegen összeveszni, Tiszának menni, benne úszni, világmegváltani, vitatkozni, stb. Nem jöttem le első nap, látni kellett még egyszer Lédát. Aranyos volt, szépen figyel most már akkor is, ha nincs az elején kergetőzés. Nem szabad elengednem, mert azonnal széttúrja a szalmabálákat, ahogy egyenként nekidörgöli az összes hatalmas testrészét. Felültem rá, sétáltunk a körkarámba, Gyuri ránk zárta, hogy Léda ne vigyen ki. Rettenetesen kiakadt rajta, kis nyolcasokat tettünk az ajtó előtt, de eszébe sem jutott, hogy rajtam töltse ki a mérgét, és letegyen a hátáról. Figyelt rám szépen, ha jeleztem, elindult, ha irányítani próbáltam, hagyta. A megállás nehezebben ment, de végül sikerült az is. Hogy leszállni tudtam volna-e, az nem derült ki, mert Léda megint lefeküdt, csak ki kellett tennem a lábam oldalra. Meg voltam hatva tőle. Okos lovacska. Remélem, nem felejti el, amit csináltunk, míg újra látom.

Estére Nyíregyházán voltam gyerekkori barátnőmnél, Adrienne-nél, fejedelmi ellátás, beszélgetés és megírandó történetek (persze amikre jogot kaptam), aztán hajnali kelés, vonat idáig, itt meg kedves ismerősök és még nem ismerősök, kis magyar irodalmunk nagy alakjai, nagydarab fickói és nagy lelkei. Örültek nekem. Szégyentelenül jólesett megérkezni. Remélem, Zoli barátom nemsoká jön, aztán irány a hatos számú kórterem, azaz pince, a kedvencem, a tokaji muskotály (aztán vagy a fejfájás vagy a hasmars). Meg persze a Tisza vize.

És újonnan felfedezett és visszakapott naplovamba még egy történet még hétfőről. A grafomán meggyőzte magát, hogy hódolhat szenvedélyének.