Ma sem fogok zaftos pletykákat elővezetni, csak a saját keserveimet, ezoterikus hülyeségeimet, kérdéseimet, rém unalmas lehet. Nekem is az. Ma éjjel egy kutya jött álmomban. Lelapult és morgott. Az én kutyám is lelapult és morgott. Aztán egymásnak rohantak, de el is szaladtak egymás mellett. Az idegen kutya pedig nekem rontott, és a torkomnak ugrott, az utolsó pillanatban kaptam a nyakamhoz a kezem, azt harapta, de éreztem, hogy a gégémet akarja kettéroppantani. Segítségért kiabáltam. A férfi, aki mellettem feküdt a füvön, azt hiszem, a kedvesem volt, és a kutyám valódi gazdája, meg sem rezzent, olvasott tovább valami újságot. Már megint támadás és torok. Áldozatnak lenni azért jobb volt, mint gyilkosnak.

Szombat este salsázni voltunk Jánossal, meg persze sétáltunk, beszélgettünk és vacsoráztunk előtte. Azt hiszem, mindkettőnkre felszabadítóan hat, hogy a barátságunkban a férfi-nő vonalnak van helye, hisz táncolunk, vagy megöleljük egymást, de semmit nem akarurnk a másiktól. Csak jó együtt... még egy pár napig, aztán elutazik. Legalább lesz kit látogatni külföldön.

Vasárnap itt volt Szilvike Drezdából. (Jó volna hozzá is kimenni.) Olyan jó volt újra látni, kijött velem Lédához, beszélgettünk. Annyira szeretem a humorát, az életerejét, néha még irigylem is. Mert mindenben a jót látja, ami nekem nagy-nagy erőfeszítés. Nálunk is aludt, de este én még Andival ittam egyet. Vele lassan tizenöt éve párhuzamosak a szenvedéseink, hiába élünk látszólag teljesen más életet. Ezen jókat tudunk röhögni. Most is iszogattunk és vihogtunk együtt. Annak idején ő meghívott a szülésére, csak lekéstem, épp Keleti Átjáró-koncert volt, most én hívtam meg az enyémre - ha lesz egyszer. Egyszer csak megjelent a pincérnő még egy búzasörrel Andinak, még két deci borral nekem, hogy a sarokban ülő úr küldi. A sarokban három úr ült, mi vigyorogtunk mindegyikre, köszöntük szépen, és könnyekig meg voltunk hatva, sose küldtek nekünk italt sarokban ülő gáláns urak. Mire elhagytuk a helyiséget, és kértük a számlát, már szinte csak mi voltunk ott. Kiszámoltak nekünk egy horribilis összeget, és kiderült, hogy a gáláns úr nem fizette ki a nekünk rendelt kört, mert szerinte nem köszöntük meg. Hm... lehet, hogy más típusú köszönetre gondolt. Alig volt nálunk pénz, apróból kapartuk össze a több mint kétezer forintot, és közben vinnyogtunk a röhögéstől, hogy na eddig tartott a pünkösdi királyság, és ennyit a gáláns urakról.

Újabban sírva ébredek, vagy csak álmomban teszem, reggel nem látszik mindig. Ha nagyon rámjön a folytathatnám, a zuhany alatt szoktam, víz-víz. Ha a reggelt átvészeltem, már jobb, állítólag depressziós tünet.  Azt olvastam, a depresszióért egy darab gén felel, annak is a rövid allélja. Csak az lesz depressziós, aki ezt az 5- HTTLPR-t tartalmazza, az is csak akkor, ha valami aktiválja benne. A könyv szerzője amerikai. Kíváncsi vagyok, nem öröklődik-e uralkodóan ez a gén, mert Magyarországon biztos többen hordozzuk a világátlagnál.

Hétfőn voltam megint Lédánál, persze ha vonattal jövök-megyek, alig van időm vele lenni. De siettem haza intézni sok telefont, építgetni az életem. Este Zsolttal találkoztam, aki fura módon testvérem, mintha sok marslakó közt egyszer csak valaki nemcsak földi lény volna, hanem földim is, az én nyelvjárásomat beszélő. Annyira feltölt a jelenléte, csak óvom magam, én nagyon tudok kötődni, mint egy iker, ő meg szinte nem tud. Vagy ez a kötődés-dolog ez férfi-nő kérdése? Tudnak erősen kötődni a férfiak? Mindegy, ő nem nagyon, tiporja hát sárba sorba a női szíveket, bár azt mondja, sokat fejlődött. Akár fejlődik, akár nem, én nagyon szeretem az egész családjával együtt. Kicsit nála is felejtettem magam, majdnem éjfél volt, mire hazaértem.

A legnagyobb áldás most a barátok sora. El se kell mondanom, érzik, hogy bajom van, és hirtelen ott teremnek, keresnek, visznek sétálni, meghívnak ebédelni, vagy hogy aludjam náluk, két kezemre se férnek rá, hányan állnak mellettem segítőkészen. Uncsitesóm azt mondja, ő nem beszél senkinek a magánügyeiről, őt ne sajnálja senki, néznek rá, mint páriára, ha megtudják, hogy válik. Én együttérzést kapok. Tegnap jól megtárgyaltuk ezt is, aztán csak ültünk egymás mellett a kanapén, és bánkódtunk szépen, párhuzamosan, magunk elé nézve. (rakok ide fotóiból)

Le kellett mondanom a koncertet, amin Albinoni d-moll oboaversenyt játszottam volna. Jövő pénteken koncert, én hetek óta nem bírom elővenni a hangszert, már konziban így volt ez, ha szar passzban voltam, sokat zongoráztam, és képtelen voltam az oboát felemelni. Talán mert kell hozzá állóképesség, fizikai erő, levegő. Ilyenkor levegőt venni a legnehezebb. Szégyellem magam, mert megbízhatatlan voltam, nem hívnak többé valószínűleg, és teljesen jogosan, ilyet nem lehet csinálni, hogy bírok-e fújni, az egyéni szoc. probl, és nem lett volna szabad megvárnom, hogy keressenek, hiába reméltem minden reggel, hogy ma már jobb lesz. A reggelek a legrosszabbak.

Tegnap legalább eseménydús volt, én vezettem ki Gödig, és élve maradtunk. Ilyenkor szerencsére a veszélyérzetem is csökken, és meg mertem tenni. Dávid persze mindent mondott, és nagyon jó lenne középiskolai tanárnak, talán jobb, mint egyetemen, mert nem engedtem el egy gyalogost (annyira megijedtem, hogy ott van a zebrán, hogy nem találtam a féket), ő meg rám kiabált: "hogy mersz tovább menni, ha gyalogos van a zebrán!" Jól félnének tőle a gyerekek. (Kedvéért helyesbítek: "hogy jössz te ahhoz, hogy ne engedd át a gyalogost a zebrán?") Gyuri elfelejtette, hogy megyünk, így Dávid nem lovagolt, csak Lédával játszottunk, nagyon tanulékony, most már megérti, hogy a körkarámban azt szeretném, ha sétálna körbe, irányt is változtat, ha kérem, meg is áll, el is indul, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy zavarná a gumiheveder, amit rápróbáltunk. Dávid szerint ki kéne költöznöm mellé, most annyira figyel, gyorsan megérti a dolgokat, hogy most kéne tanítani. Nem is rossz ötlet, Lédaló biztos pontja az életemnek, akkor tudok leginkább a jelenben lenni, ha vele vagyok.

Találkoztam azzal a lánnyal, aki elkezdett zenéket írni a verseimre. Sokat és jót beszélgettünk, rokon léleknek érzem első találkozásra,  a botladozásai is ismerősek, és tetszik, amiket csinál. Még tudok új embereket befogadni, még nincs nagy baj.

Kati biztat, hogy ha már átment rajtam az úthenger, jobb lesz. Ez még nem az úthenger?! Három regényt megírhattam volna abból a holtidőből, ami arra kell, hogy összeszedjem magam, és emberré váljak egysejtűből, mire kimegyek az utcára. Minél mélyebbre megyek, annál rémítőbb. Ha a létezésre gondolok, kapcsolatok és tevékenységek nélkül, oda jutok, hogy az a nemlétezés, tehát épp úgy félek tőle. Félek a saját félelmemtől is. Azt mondják, át kell ölelni a fájdalmat, de annyira fáj! Ilyenkor tényleg jólesik az alkohol, a fejem se fáj tőle, mint egyébként szokott. Ergo nagyon vigyázni kell vele, és nem szabad inni. Ma nem ébredtem sírva.