Me délelőtt felhívott egy hölgy: "Kiss Judit Ágnest keresem." Mondtam, hogy én vagyok. "Ne haragudjon, nem biztos, hogy jó helyen járok, maga költő?" Mondtam, hogy szoktak rólam ilyesmit állítani. Elmondta, hogy a Népszabadságban olvasta egy versemet, az Egyirányút, ami annyira mélyen érintette, hogy most keresi a kötetemet, hol lehet kapni. Megmondtam, hogy hol. "Csak nem ebben a cipőben jár?" Mondtam, hogy én nem, csak valaki, aki közel áll hozzám. A hölgy viszont igen, gyomorrákkal kezelik, de már szép élete volt, sok gyerek, még több unoka. Kérdeztem, hogy van. "Még tartom magam." Mikor letettem a telefont, csak sírtam sokáig. Mert nem gondoltam, hogy ilyen van, az ember csak írogat, mert fél, és valakinek vérre megy. Verset írni veszélyes. Lehet, hogy olvasni is.

Ez volt az:

Egyirányú

Nem a halál, nem a végállomás,

mi oda vezet, az lehet nehéz.

Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át

cseppenként tölt el a felismerés:

az élők közé nincsen visszaút,

mint testemben a sejtek, szétrohadt,

vagy felrobbant, vagy benőtte a fű,

egyhelyben állni sem tudok sokat.

Először a színek fakulnak el,

mint mikor túl korán sötétedik,

aztán a kontúrok, végül a hang,

az érintés tart csak ki reggelig.

Ha van reggel, ha van feltámadás,

testnek, léleknek hogyha van,

talán megéri méltón menni el.

Még nem ordítok. Még tartom magam.