Egyáltalán nem vagyok elégedett a létezéssel. Időzített bombában élünk, amit testnek hívnak, és amíg van benne élet, addig fájni tud, ha meg nincs, akkor meg ki tudja, hová lesz belőle a lélek. A nemlét biztonságosabb. Nem a halál, a meg nem születettség, sőt a meg nem fogantság. Létezni kiszolgáltatott és nevetséges dolog. Az meg még nevetségesebb, ha az ember ebben az időzített bombában megpróbálja jól érezni magát. Kitalál egy írást, verseket és bölcs gondolatokat rögzít vele, extra ennivalókkal tömi az időzített bombát, megpróbál rajta keresztül élvezethez jutni. Minek, mikor a szenvedés egyszer úgyis legyőzi? A fájdalom, amit csak ő érez, a félelem, a sok borzalom, amit létezésnek hívnak, és felmagasztalnak, és további lényeket kényszerítenek rá.

Az egzisztenicális utálkozáson túl a sajátom fölött különösen utálkozom. Tegnap egy filmbemutatón voltam, Karafiáth Orsiról és Tóth Erzsébetről szólt. Nem tetszett, szerintem nem állt össze benne se kép se szöveg, de talán nem is ez számít, hanem az sugárzott belőle, hogy aki ír, az mind alkoholista, és csak akkor kerülhet a költők közé, ha iszik. Dühös lettem, és dühös önmagamra, hogy írni akarok, pedig tavasz óta nem született épkézláb versem, és úgy kapaszkodom a költészetbe, mintha megmenthetne bármitől is, mintha számítana valamit ebben az időzített bombában, ahol se testnek se léleknek nem vagyok ura.

Dühített, hogy vergődhetek, nem ugrom át az árnyékomat, hogy hiába minden okulás és spirituális feljődés, épp úgy fogok kötődni, mint eddig, félni, mint eddig, hogy nincsenek nagy csodák, aki voltál, az maradsz, legfeljebb csak azt nézheted a tükörben, hogy rondán vagy kevésbé rondán öregszel-e, amíg az időzített bomba nem robban benned.