Egy hét se volt, de a végén úgy éreztem magam megint, mint mikor Dávid még Drezdában volt. Éltem az életemet egyedül, és közben reménykedtem, hogy igazából nem vagyok egyedül, és jön egy telefon vagy egy sms. De különben minden megy egyedül, szervezem az életemet, egyedül alszom - na az volt a legrosszabb. Ma reggel azért már sírósan ébredtem, és egész nap ilyen kedvem is maradt, pedig gyönyörűen sütött a nap. Kimentem Lédához, jött a drága mester edzést tartani, és nagyon jókat tanított, izgalmas az az indirekt módszer, ahogy a lovacskák működnek. Léda sose akar átmenni a vízen. Azt kellett csinálnom, hogy az ellenkező irányba hajtom a lovat, hogy nekimenjen a szalmabáláknak. Nyilván nem ment nekik, hanem megfordult, akkor nem hajtottam. És második próbálkozásra szépen magától átsétált a pocsolyán. Akkor megsimogattam, és legelészhetett is. Fantasztikus élmény volt. Sajnos előtte a drága mester leüvöltötte a fejemet. Visszakérdeztem valamit, amit nem értettem, amiből ő azt szűrte le, hogy direkt nem csinálom úgy, ahogy ő mondja. Sírva fakadtam a nyílt színen, annyira rosszul esett. Jó, lehet, hogy béna vagyok, de a hozzáállásomban kételkedni! Remélem, sose tettem ilyet tanárként. Mindegy, ő pont úgy ért az emberekhez, mint én a lovakhoz: egy kicsit, de inkább nem.

A sírós kedvem azért megmaradt egész nap. Még szerencse, hogy tegnap jót játszottunk Ködlámpán. Úgy volt, hogy Karafiáth Orsi jön maffiázni, de se Orsi se maffia, és elkeserítően kevesen voltunk. Csak én akarok játszani? Meg is fordult a fejemben, hogy nem kéne folytatni a Ködlámpát, élt négy és fél évet... majd azért talán összeszedem magam. Négyen játszottunk szóbridzset, és nagyon jó volt. Persze, mert nyertem, veszteni nem bírok.