Ma voltam végre fogorvosnál, de nem jött be, amit kitalált, hogy visszaragasztja a fogam lifegő részét. Újra lifeg. Most mehetek vissza holnap, és akkor letöri. Szerencsére ügyes, kedves, és még jól is néz ki (szőke, kék szemű, mosolygós), na jó, tíz kiló mínusszal még jobban nézne ki, de hát az beszél, akinek a háza ég. Bár ez a fogfájás legalább megóv a beiglizabálásból adódó plusz kilóktól. Hogy a fetrengős menstruációs görcsök mire jók, azt nem tudom. Pedig én csinálom. Az éjjel el is vonultam Dávid mellől, hogy fel ne ébressze a nyöszörgés, meg hogy dobálom magam. Olyan euforikus érzés volt, mikor már nem fájt! Most már értem a szülés utáni eufóriát. Mint Arisztid kutyája, mikor leteszik. Milyen jól fogom magam érezni, mikor már nem fáj a fogam sem, és tudok enni... Mindegy, ez az egész év ilyen zűrösre sikerült. És még szerencsére Karácsony előtt eleget ettem.

Például egy elegáns magazin elegáns karácsonyi vacsoráján, ahol olyan híres és elegáns emberek voltak, akik be se mutatkoztak, mikor én megtettem. Egy nagy írónk fia, még nagyobb írónk unokája volt az egyik. A másik egy aranyos, öreg, humoros humorista, aki a mellettem ülő csinos festőlánynak udvarolt. Odahívta a pincért is: "lát az ember minden nap ilyen szép lányt?" Ezt a kérdést az asztaltársaknak is feltette, egy srác mondott rá könnyedén igent, aztán bocsánatot kért a festőnőtől: "a feleségemre gondoltam, mikor igent mondtam." Ez nekem nagyon tetszett, azt hiszem, minden nős férfinak ez lett volna a jó válasz. Aztán nevezett idősebb úr azt kérdezgette a festő lánytól, hány éves. Jó, hogy a méreteire nem volt kíváncsi. Utána egyszer csak rám nézett, és hallható suttogással a szomszédjához fordult: "Ő is egész szép, nem? Csak most peche van, hogy a gyönyörű festő lány mellett ül." Kicsit megalázónak éreztem, és nem tudtam frappánsan visszavágni. Amikor az én koromat kérdezte, hozzá is tette, jól tudja, hogy udvariatlanság. Én meg nem is válaszoltam, csak egy kedves ismerősöm tréfás mondata járt eszemben, amit a korommal kapcsolatban tudott közölni: "Nyugtasd meg Dávidot, hogy én téged meztelenül legfeljebb egy múzeumban néznélek meg." Szellemes. Gondolom, a 30-án záró Bodies kiállításra gondolt a VAM Design Centerben, ahova szívesen elmentem volna, ha nem kerül olyan sokba, és ha nem hallom a pletykát arról, hogy kivégzett kínai, politikai foglyok testét állították ki, a tetemekhez illegálisan jutottak, és elképzeltem, hogy a családok még mindig várják őket haza, mert olyan titokban végezték ki őket, mint nálunk az ötvenes években volt divat.

Lehet, hogy igaza lesz ismert írónknak, aki néhány éve szintén kedvesen arra figyelmeztetett, hogy a hozzám hasonló alfanőstények élete 36 éves korukban véget ér, mert megszokták, hogy bárkit megkaphatnak, és nehezen nyelik le, hogy ennyi idősen már be kell érniük a béta minőségű hímekkel. Míg az őhozzá hasonló alfahímek 80 évesen is alfahímek maradnak, ha rendelkeznek a három p valamelyikével: pénz, presztízs, pozíció. Gondolom, a legfontosabb, szintén p-vel kezdődő negyediket azértnem említette meg, mert azzal már most nem rendelkezik. Ugyanő volt az, aki még az első kötetem megjelenése előtt elmagyarázta, hogy senkit nem érdekel, amit felolvasok, mindenkinek csak az jár a fejében, hogy szívesen megbaszna (sic!). Naná, akkor még nem töltöttem be a 35-öt.

Szóval kellemesen megalázottan jöttem haza, most is, mint akkor, amikor szégyenletes naivitásomban el sem akartam hinni, hogy nevezett nagyember, nagy magyar írónk éppen mostan aláz megfele. Most az fájt, hogy nem tudok se vállat vonni, se visszavágni. Amikor Dávidnak elmeséltem, el is bőgtem magam, aztán mikor lefeküdtünk, abba se tudtam hagyni a sírást jó soká. Bár azt hiszem, el vagyok kényeztetve, ha ilyesmivel bajom van. Pedig nem számít a megcsúnyulás, a megöregedés sem, "csak az egészség meglegyen!"