A karnevál szó az újlatin nyelvek országaiban terjedt el (nálunk inkább a német eredetű farsang), egyik etimológiája szerint carne vale, azaz viszlát, hús, mert itt a nagyböjt. (Egyik éjjel azt álmodtam, hogy kaptam valakitől egy történeti-etimológiai szótárt. Boltban nem láttam, azt se tudták, miről beszélek, meg ha lenne, se tudnám megvenni. Pedig hogy rávetném magam még akkor is, ha már az én egyetemi éveim alatt elavult. Nem készül új?) szóval: hús, pápá! Nálunk ezt mondják, húshagyó.

Nagyböjt még messze, farsang idején vagyunk, meg amúgy is jól bírnám hús nélkül, de be kellet ismernem, hogy édességfüggő vagyok. Kiss Judit Ágnes vagyok, csokista. Nagyon nehéz volt beismerni, hogyha édességet látok, azonnal ennem kell, és ez már függőség, de ez minden szenvedélybeteggel így van, az első, legfontosabb és legnehezebb lépés, hogy magát a szenvedélyt tudatosítsák. A kávéfüggés már a múlté, hol iszom, hol nem, se cigi, se alkohol, se drog, de szörnyű bűnöm az édességfalás. Úgyhogy most megpróbálok leszokni róla, még nem tudom, minek nevezzem, elvonókúrának vagy böjtnek, hogy kibírjam. Állítólag a heroinról is le lehet csavarodni két-három hét alatt, megszűnnek a testi tünetek, aztán persze a lelkiek még tartják magukat egy évig, hátha egy-két hét a csokiról is elég. Azt is hallottam, hogy az édesség-és az alkoholfüggés lelki alapja azonos (az alkoholban is a cukor erjed), mindkettő valami regresszió, szeretet utáni vágy. Akárhogy is, most pápá, csoki!

Meséltem Katinak, hogy dolgozom a cseh szövegeken, és amióta váltottam pár levelet a zeneszerző sráccal, azóta sokkal szívesebben dolgozom, mert egy kicsit neki csinálom, fontos lett, hogy az ő zenéjét hallgassák és megszeressék nálunk. Mert igazán szívből csak akkor tudok dolgozni, ha valakinek csinálom. Kati mosolygott, hogy persze, tökéletesen rendben, így van ezzel minden tisztességes elrontott gyerek. Akinek egyetlen motivációja, hogy megfeleljen, mert akkor szeretni fogják. Ide a csokit!

Épp Szombathely felé ráz az IC, megyek Robi előadására, az egyik ma lesz, a másik holnap, nagyon kíváncsi vagyok. Most egy utazással megnézhetek két előadást, és még az unokatesómmal is találkozom, sok kellemes összekötve sok hasznossal. A vonatjegy ára nem annyira kellemes. Ölemben az ölgép, mellettem a németszótár, a füzetem, próbálok tanulni, mert igazából nagyon élvezem, csak nem látom, hogyan fogok vele zöld ágra vergődni. Megkaptam a fülest, hogy azt a stuttgarti ösztöndíjat viszont nem fogom megkapni, minden kurátornak megvan a maga liblingje, akit támogat, azaz nyom, én meg nem vagyok senkié. „Nem vagyok én senkinek sem liblingje, liblingje”. De igazából nem bánom, ó, áldott kívülállás!

Kaptam egy felkérést, a hivatalos március 15-i ünnepségre kéne verset írni. Kapásból visszautasítottam, hogy én semmilyen politizáláshoz nem adom a nevem, aztán persze rágódtam rajta egy csomót, és azt hiszem, ha volna igaz, érvényes és erős mondanivalóm, azt vállalnám mindenhol, de annyira nem vagyok jó, hogy ilyen témában hitelesen tudjak szólni. Mert írok én szerelemről, halálról, nőiségről, gyerekkorról, de egy kezemen meg tudom számlálni, hány közéletinek csúfolható versem van. Ami van, az pont jól sikerült, hála istennek, érvényesnek és igaznak tartom, mondják bár el SZDSZ- vagy MIÉP-rendezvényen.

Csak ritkán és nehezen jön belőlem, a múzsa pedig nem tűri az erőszakot és a propagandaszagot. De most annak is örülnék, ha bármilyen verset írnék, nemcsak a cseh dalszövegeket számolgatnám az ujjaimon. Nagyon szeretném, ha megjelenne idén a harmadik kötetem, az Üdvtörténeti lexikon, bár kicsit elbizonytalanodtam, mert valaki a kéziratot olvasva unalmasnak találta. Szerintem csak beletörődés, megnyugvás van benne, de azért aggódni kezdtem, mi van, ha tényleg sótlan-savanyú. Írjak bele egy-két borsosat? Már van. Már megint meg akarok felelni? Olvasóktól félek vagy kritikusoktól? Csokit!!