"Istenem, taníts engem a halálról!" "Azt csinálom." "Izé... nem lehetne csak elméleti szinten?" "Sajnos ebből gyakorlati vizsga van."

Hát ez az. Reggel mindig szorongva, néha sírva kelek. Napközben könnyebb, ha van kivel szót váltanom, még könnyebb. Ha egyedül vagyok, sokkal rosszabb minden. Azzal vigasztalom magam, hogy még Jézus is magával vitte a tanítványait, hogy vele virrasszanak. Más kérdés, hogy nem sikerült nekik, hiszen honnan tudhatták volna, mire megy ki a játék. Én is azt látom, hogy az emberek élesen kettéválnak: akik tudják, mi történik most, és akik még nem éltek meg hasonlót. Az előbbiek jelen próbálnak lenni, kérdeznek és segítenek, az utóbbiak zavarba jönnek, visszahúzódnak, nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Én is ilyen voltam, mikor a barátnőm elvesztette az édesanyját. Csak szerencsétlenkedtem. Ő meg most segíteni is tud.

Azt hiszem, egészen másképp áll a világban, akinek már nincs anyukája. Nem ugyanaz az ember többet. Talán könnyebb, ha az embernek már van saját gyereke, ha már megvan a saját maga által létrehozott család. Akkor már felnőttként áll hozzá. De nekem még anya a családom. És nem leszek ugyanaz, aki voltam. Anya azt mesélte, hogy nagyi mindig nagyon szeretett volna utazni, és amikor ő mehetett valahová, akkor képeslapokat vett neki. Nem sokkal nagyi halála után jutott ki először Svájcba. Nézte a vidéket, és sírva fakadt, hogy nincs kinek képeslapot vennie. És akkor tisztán hallotta nagyi hangját: "de hát én itt vagyok!" Anya sajnálta, hogy nem lehet ott szeptemberben a premieren. De remélem, hallani fogom a hangját, hogy velem van, és ő is megnézte.