Többen kérték a rejtvények magyarázatát: E = egyedül, L= eldőlt. És még többen a tegnapi Szósz-ban elhangzott mesét. A feladat az volt, hogy csak ősi finnugor szótövek felhasználásával írjak egy szöveget. Korábban, mikor mindenféle szent szanszkrit és tibeti nyelven hangzó mantrákat hallgatva mindig az éreztem, hiába tudom a szó szerinti fordítást, kívül vagyok a szemantikai folyón. Ha azt mondom: föld, akkor benne értem a glóbuszt, a humuszt, a talajt bárhol, még a szoba padlóját is. A földel igében, vagy ha egy földimmel találkozom, akkor is hallom mindezt, de csak az anyanyelvemen. Lehet, hogy más képes egy idegen nyelvet ennyire ismerni, én nem.
Amikor elkezdtem írni ezt a szöveget, egyszerűen beszívott a szemantikai örvény, beleszédültem abba, micsoda népes családja van ezeknek az ősi szavaknak, amik több ezer éve élnek és alakulnak a nyelvben. (Tényleg csak finnugor tövek vannak benne, bár a kötőszakavért nem vállalok száz százalékos felelősséget.) És megírtam egy történetet, ami számomra sokkal szakrálisabb lett a benne lévő szavaktól, mint az om mani padme hum.
Itt van:

Hattyúleány és Hollófia

Ősi finn-ugor monda

Egyszer volt, hol nem volt, nyárfa ágán, nyírfa kérgén élt Hattyúleány. Árva volt, se apja, se anyja, halott minden őse. Virradatkor kelt, nyáron lőtt fajdra, fogolyra, vérüket itta, mint egy férfi, őszi éjen, mint egy egér, gyökeret, bogyót evett. Haja holló, ajka eper, de a szíve kemény, sírni nem tudott már.

Egy rokona, százéves agg élt, szilfaodúban, mint egy házban. Bogyó fürtje az ajtaja, fenyőág az ágya, küszöbe tapló héja. Egy tavaszi hajnalon azt mondta a vén férfi Hattyúleánynak:

„Hajad holló, ajkad eper, de a szíved kemény, sírni nem tudsz már. Keserű az öled, férfit kíván, szomorú a méhed, fiút akar szülni. Menj el messze, hágj fel három hegyre, siess hét dombon túl, tó közepén, nagy kő alján felleled a négylábú, lapos kígyót. Egy lába arany, más lába vas, más kettő ólom és ón. Bőre hamu, szeme két hagyma, heréje két sün, nyelve két vékony kés, homloka lyukas fazék.

Evezz mélyre, hosszú nyárssal szúrj le hat keszeget, lökd a kígyó torkába, míg a halat falja, öld meg íjaddal, sok nyiladdal. Ne félj, hogy megmar, kezeddel tépd ki a máját, vágd ötbe, égesd tűzzel, míg nem izzik. Aztán csak várj, meglátod, meglesz, ami kell.

Adok egy fekete szőrű, jó lovat. Nyerget, kengyelt rá ne köss, foga közé féket ne rakj, ostorral veséjét ne nyűdd. Ha ráülsz, hadd nyaljon könnyű felhőt, hadd nyeljen hosszú füvet, elvisz, ahová kéred.”

Úgy tett a leány, ahogy az agg mondta: lovon ment három hegyen át, hét dombon túl, tél volt, mire odajutott, köd ült az ormokon, jég a tavon, befagytak a mennyek falai. Hattyúleány fellelte a kígyót, tűzben elégette a máját, ekkor megolvadt a jég, a hó, megáradt a víz, ellepte az eget, ellepte a holdat, s a kígyó bőréből kijött Hollófia. Ifjú férfi, haja fekete, a szeme fényes csillag. Hattyúleány elé állt, ránevetett, s meleg lett a világban. Hattyúleány lesütötte a szemét, és könnyezett. Meglágyultak a villámok az égen. Egymásra néztek, ujjaikat egybefűzték. Hattyúleány hazavitte Hollófiát, férjül vette, majd megszülte Varjúfiát, Hódleányt, megszülte Darufiát, Lúdleányt, harmincszor száz évet éltek, sírjukon lett negyven hársfa, sírjukon lett hetven fűzfavessző, sírjukon lett százszor száz tő fagyal, aki akarja, olvassa meg!