Mikor ezt a verset egy Parnasszus-táborra megírtam, az utolsó sor nélkül küldtem el azzal, hogy ígérem, felolvasom ott végig, csak nem bírom leírni, annyira félek, hogy megtörténik. Aztán leírtam, meg is jelent kötetben. És most meg is történt. Levelet írtam a lelkésznek, aki temeti, azt kérte hármunktól, írjuk meg az emlékeinket. Azt mondta, a temetési beszédhez kell, de lehet, hogy ez a lelkigondozás része. Sok mindent írtam, de ennél a versnél pontosabban azóta se tudnám összefoglalni.

anya

már nem vagy én, és régen nem vagyok te

külön test s lélek több mint harminc éve

de rejtve mint vízér a föld alatt

a köldökzsinór sértetlen maradt

az idő mögött nem változott semmi

tőled tanultam utcán énekelni,

nyakalni sört vagy ringatózni ölben

s hogy lehet bízni a nagy rendezőben.

e köldökzsinórra függesztett isten,

ez óv meg égből végleg földre esnem

tőled tudom, hogy élni kezd az álom

a tárgyak sírnak, s hogy kell egynek látnom

azt mi múlandó s azt ami örök

anya, ha meghalsz, végleg felnövök?