Eltemettük anyát, és nem is értem, hogy lehet ennyire egyedül lenni. Drezdában volt hasonló, de tudtam, hogy ez ideiglenes, hogy bármikor felülhetek egy vonatra, és hazamegyek, most meg nincs hova haza, illetve van, csak odamenni nem az én döntésem. Most érzem, hogy szeretnek sokan, de anya az, akinek nemcsak akkor léteztem, ha vele voltam. A legtöbben úgy szeretünk, én is, hogy amíg velem van a másik, addig fontos, ha kimegy az ajtón, legfeljebb eszembe jut néha, de nem folyamatosan hordom magamban. Lehet, hogy erre csak egy anya képes, aki tényleg folyamatosan hordozott magában? Mástól persze el se tudom fogadni, az érintést is rosszul tűröm, csak a kedvesem, Ármin ölelhet meg, de csak ha nagyon magához szorít, érzem azt, hogy nem zuhanok.

A temetésen rengetegen voltak, a régi tanítványok énekelték anya kedvenc népdalait, hát attól kész voltam, pedig nem akartam én sírni annyi ember előtt. Jólesett, hogy sokan eljöttek, hogy ennyien szeretik anyát, jöttek Győrből, Szombathelyről, Somogyból, Debrecenből, Békésből, Koltóról, Körösfőről, olyanok is, akiket nem ismertem, és olyanok, akik rajtam keresztül ismerték anyát (hogy a Duna TV-t ki hívta, azt nem tudom, pofátlanul kamerázott a pofánkba), P. barátnőm instruált, mert látszott, hogy nem nagyon tudom, mikor mit illik csinálni. Utána fölmentünk a lakásba, csak a család, jó volt együtt lenni egy kicsit. Este tesóm aludt nálunk, hajnalig beszélgettünk. Ő jobban tűri. Én úgy érzem anya halála óta, hogy minden rossz, amit csinálok. És nem akarok folyton erről írni. Majd próbálok másról is.