Jajjajj, elrepült a kedvesem, és én mindig félek, ha valaki elrepül, mert szerintem egyáltalán nem lehet tudni, hogy hol fog leesni. Persze, hasznos és gyors egy ilyen gép, de bezárva lenni egy konzervdobozba, amit feldobnak a levegőbe, egyáltalán nem ad biztonságérzetet. Ellenben egyszerrre okoz klausztro-és agorafóbiát, azaz tériszonyt és szűkiszonyt. És az hagyján, hogy valaki odarepül, de vissza is kell, úgyhogy szoronghatok, míg vissza nem.

Intéződnek a hagyatéki tárgyalás ügyei: kinek a nevén van a lakás, a bankszámla... Jellemzően fogalmunk sincs az egészről, csak a halotti bizonyítványt tudjuk lobogtatni. Érdekes, hogy tényleg úgy lobogtatom, mint egy érettségi vagy nyelvvizsga-bizonyítványt. Hogy megvan, megcsinálta kitűnő eredménnyel. Azt hiszem, büszke vagyok anyára, ahogy meghalt. Az élet tényleg lemérhető a halálon. És anya méltón ment el ahhoz, ahogyan élt. Bár én is méltóan tehetném... csak minél később...

Német bossanovát hallgatok: "Melankolisch, schön", most kaptam. Szinte semmit nem értek, de tetszik a zene, és kell a hangzás is. Próbálok minden nap tanulni, a májusi nyelvvizsgát lemondtam, nem merek elmenni, úgy érzem, csak felejtek, lassan két éve tanulok németül, és még egy középfokig se vittem. A németfordítóm szerint nyugodtan levizsgázhatnék, nincs miért aggódnom, de vele csak levelezni szoktam. Igaz, nem butítja le a kedvemért. Most kész lett a forgatókönyv-fordítással, a korrektúrában feltett német kérdéseire németül válaszoltam, nem volt egyszerű, de nagyon élvezem.

Ma az unokatesómnál alszom. Egyedül egy lakásban még mindig nem megy. Holnap éjjel azért megpróbálom mégis csak, aztán lehet, hogy az éjszaka közepén feladom.