A dokim műteni akarja a térdemet, elvékonyodott a porc, állítólag valami megvastagodott nyálkahártya beakad, és minden hajlítások leborotvál belőle. Ezt nem egészen értem, de a doki nem az a vagdalkozós fajta, igazán nincs benne a furor chirurgici (így kell írni?) Lédának meg pókos a lába. Az nem azt jelenti, hogy nem mozgott, és beszőtte a pók, hanem valami ínhüvelytágulat, ami lehet öröklött, lehet rándulás, rúgás és hibás dolgoztatá következménye. Nekem persze bűntudatom van, hogy biztos én szúrtam el valamit. Mindenesetre hosszú, egyenes terepekre kéne kisétálnom a lovammal, aki egyszerűen pánikba esik, ha nem lát másik lovat maga mellett. Már ha este felviszem a boxba, míg a többiek még lenn vannak a legelőn, akkor is őrjöng, elérakom a zabot, eszi és ordítva nyerít, csorog a zab kétoldalt a pofájából, ő meg csak kiabál a többiek után, egyhelyben pörög a boxban, és annyira magányos, mint aki nem hiszi el, hogy valaha még látja a társait. Egyszerre szívszorítóan ismerős, és nagyon bosszantó. A lovam hülye, mondom. Közben meg ha csak egy napra nem látom, akit szeretek, biztos vagyok benne, hogy soha többet nem jön haza. Remélem, azért a jó tulajonságaimat is tükrözi. Tegnap ültem rajta. Nagyon figyel, és nem akar bántani, de azért ha oldalra hajlítom, már nyitja a száját, hogy megegye a lábamat. Még azért megvan, nem akar komolyan bántani. És szeretem, mikor futva jön felém. Azt hiszem, nem utál, és nem feltételez rólam rosszat. Ez már nagy eredmény. Ha tudnék erős és határozott lenni, még bízna is bennem.