Már nagyon vártam a kánikula után egy kis hűvöset, de ez a tegnapi azért túlzás volt, nem is nagyon volt kedvünk kimozdulni sehova. Én egy régi szerelmemmel próbálok levélben zöld ágra vergődni, jó volna megbeszélni a régi sérelmeket, és egy működő, legitim kapcsolatot kialakítani (én mindig erre törekszem, ha a szerelem már elmúlt), csak nagyon nehéz vele kommunikálni. Inkább dolgozhatnék a meddő magyarázkodás helyett.

Ma kinn voltunk Lédánál, mindig látom, mennyire jó kis ló, és mennyire kéne valaki, aki tényleg ért hozzá, és tudja tanítani. Gyula azt mondja, a kedvemért annyira lelassul, hogy gyakorolhassak rajta, hogy ha ennél is lassabb lenne, döglött lenne. El kéne felejteni, hogy félek a leeséstől. Földről már egész sokat tud, tűri a nyerget, feladja a lábát, mindezt erőszak nélkül, és végül is én tanítottam neki. Még mindig utál átmenni a vízen, de azért rá lehet venni, és most ha felülök a hátára, csak legelünk, pihenünk, hogy legyen kedve hozzám, azt hiszem, az utóbbi időben unta a körözést alattam a körkarámban. Bulcsú, a kedvesem, észre sem veszi, hogy mennyire hallgat rá is a ló, hogy kifejezetten szereti, pedig alig találkoznak, hogy mindent megtesz neki, amit nekem. Rá kéne vennem, hogy ő is foglalkozzon vele, szerintem mindkettőjüknek jót tenne. És gyakran eszembe jut, hogy kéne hívni valakit, aki megtanítja Lédát lovas alatt is menni. Mert én nem lovas vagyok, hanem holt teher, krumpliszsák.

És holnap hajnal 6-ra ki kell érnem Budaörsre, 8-kor meg műtenek. Nem szeretem az altatást.