1.

Odafelé

Az indulásnál csak annyi baj volt, hogy elfeledkeztem az útlevelemről. Látszik, hogy merre jártam az utóbbi időben. Így aztán még félórát rátettünk arra az egy órára, amivel később indultunk. Útközben olyan zivatar kapott el, hogy le kellett állnunk az autópályán, mert nem lehetett kilátni a szélvédőn. Eddig egyszer kapott el hasonló idő, mikor autóban ültem, az is nagyon ijesztő volt. Aztán Szegeden fölvettünk még valakit, és irány a kikindai kispróza-fesztivál.

Már a könyvtár bejáratánál azzal fogadtak minket, hogy sör nincs, csak víz meg narancslé, mert az előző éjjel nagyon durván sikerült. Ahogy lepakoltunk a szállodában, mi is egy kocsma felé vettük az irányt, én tudatosan a berúgásra hajtottam, anélkül ugyanis semmilyen nyelven nem merek megszólalni. Sikerült is hamar leinnom magam, sajnos ez csak annyit jelent, hogy magamra borítottam egy pohár sört, de ez már a birsalmapálinka utána volt, úgyhogy ha nagyon muszáj volt, akkor megértettem, amit mondtak.

A jelenlévők közt van szerb (természetesen), horvát, macedón, több skót, mert idén ők a díszvendégek, egy német, meg mi. A legtöbben íróként, egy-két ember csak megfigyelőként. Az egyik legérdekesebb arc Igor, aki másnaposság ellen Red Bullt ivott sörrel, a vacsoránál pedig azzal emelte poharát: Schengen! Azt hiszem, ő a legidősebb a társaságban, már negyven is elmúlt, a többiek velem egyidősek vagy inkább fiatalabbak. Szívesen beszélgetnék vele, de olyan randa kiejtéssel beszéli az angolt, hogy nem merek, mert folyton visszakérdeznék. Bottal jár, de este a botját inkább táncpartnernek használta, olyat lejtett vele, hogy kísértésbe estem, hogy ne perdüljek-e én is táncra az esernyőmmel, és ne menjek-e oda hozzá bulizni. De azt hiszem, kihívó viselkedés nélkül ezt lehetetlen lett volna megoldani, meg amúgy se volt bulis kedvem, az alkohol a bábel-hal a fülemben, de sajnos fejfájást okoz.

A bulizásra nem nagyon alkalmas jazz-rock után a kedves írótársak ragadták magukhoz a hangszereket, Igor énekelt is valami szerb népdalt, nekem nagyon tetszett, aztán a társaság elment valami rémes turbo-folkként beharangozott zenét hallgatni, én már nem tartottam velük.

A felolvasás vicces volt, én senkit nem értettem, mert hiába voltak a szövegek angolra lefordítva, kivetítve, nem tudok én olyan gyorsan olvasni. Amit meg a skótok olvastak, azt nem értettem. Úgyhogy iszogattam, és mikor ki kellett mennem a színpadra, azt hiszem, szerbül is olvashattam volna, egy sort sem értettem a saját szövegemből. Ráadásul tudtam, hogy ők se fogják érteni, így aztán gyorsan olvastam, csak a hangommal játszottam, hogy legalább sejtsék, miről van szó. Szerbre ugyan le voltam fordítva, de azért a skótokra is kellett gondolnom. Közvetlenül a felolvasásom előtt újra leittam magam, most egy doboz sört sikerült magamra borítanom, a felolvasandó szövegekre is, nemcsak az enyémre, Krisztiánét is eláztattam. Átható sörszagom volt az este további részében.

A nap fénypontja mindenképp a szállodában található masszázsfotel volt, a fiúk arcát érdemes lett volna fotózni, mikor beleültek. Én még visszalopóztam az éj leple alatt, de az a folyosórészleg be volt zárva. Most kénytelen vagyok aludni…

2.

Szerbia – gasztrofeszt.

Reggel némi masszázsfotel-használat után kimentünk a piacra girica névre hallgató pici sült halacskákat enni. Nagyon finom volt, nagyon sós és nagyon olajos, csak mindegyiken ott volt a feje, azzal együtt kellett megenni. Próbáltam fogni, és a farkát bekapni, hogy ne lássam a fejét, aztán nem bírtam úgy sem, Árpi néhányat lefejezett nekem, de végtelenül ő se bírt halfejet falni, úgyhogy rengeteg maradt meg. Hala is, feje is. Az utcán sok cica meg kutya kódorog, az egyik kölyökkutyát jól megetettem, legszívesebben haza is vittem volna, gyönyörű, zsemleszínű kiskutya volt kajla fülekkel és tele bizalommal. Plusz idétlen kamaszkutya-mozgás és nagy barna szem. Rég hiányzott ennyire, hogy legyen egy kutyám.

Ebédre, a giricának köszönhetően még mindig nem bírtam semmit enni, hiába sétáltam egy félórát a kikindai utcákon, mire átautóztunk Belgrádba, már kopogott a szemem. Még ott sem ettünk, hanem megnéztük a várat, nagyon tetszett, főleg a kilátás, jó volt végre nemcsak a betont látni, mint legutóbb Belgrádban jártamkor. Mire lejöttünk a várból, már szédelegtem az éhségtől, és klassz kis éttermet találtunk, ahol minden nálam lévő dinárt elköltöttem (a hazaúton még egy ásványvízre maradt). Rengeteget ettünk, ki húst, ki halat, szerb süteményt, csakis helyi jellegzetességeket, söröztünk, pálinkáztunk, közben népi eposzt írtunk nyolckezesben, azaz négyen, amit szerb turbofolk-stílusban kell énekelni. Öntöttük a hülyeséget, abba se bírtuk hagyni, megbeszéltük, hogy ezek az alkalmak arra jók (felolvasni egyáltalán nem volt már kedvünk), hogy azt érezzük, hogy tartozunk valahova. Az írás magányos dolog, mindenkinek vannak kollégái, akikkel naponta találkozunk, az író meg bámulja a hülye képernyőt egyedül egész nap, most meg végre lehetett együtt hülyülni, és ahogy telt az idő, egyre oldottabban és egyre komolyabban beszélgetni. Krisztián elmesélte a regénytervét, Rolanddal előjöttek a régi költőtáboros emlékeink, Árpival is rögtön kijöttem, szóval jó négyesnek bizonyultunk együtt.

A felolvasóesten mindenki szerepet kapott, kikindán legalább két est volt, feleződött a terhelés, de itt legalább tizennyolcan olvastunk fel, ami kibírhatatlan, főleg, hogy nem sokat értettünk belőle. A szerbekkel még csak-csak elvoltam, mert másodjára már jobban értettem az angol fordítást, a skótok felolvasását viszont alig-alig. Náluk nagy divat gesztusokkal kísérve, teátrálisan felolvasni, ezen már kikindán nagyon röhögtünk, ők viszont megdicsérték a felolvasásomat, hogy milyen jó előadó vagyok, mert ugyan egy szót se értettek a szövegemből (csak szerbre lévén fordítva), biztosra vették, hogy zseniális. Nekünk vicces volt az ő színészi teljesítményük, egy kicsit az éreztetett kultúrfölényük is, úgyhogy utánozni akartam őket, jó nagy gesztusokkal olvasni. A fiúk persze feltüzeltek, hogy csináljak csak egy kis skót-paródiát, engem meg minden hülyeségre rá lehet venni, úgyhogy nekiálltam felolvasás közben hadonászni és mutogatni (akkor a teátrális suttogásról és üvöltésről még nincs is szó). Nem is lett volna baj, de egy tragikus kisprózát olvastam, ahol meghal a férj, két kisgyereket hagyva maga után, a feleség monológja az egész, aki szoptatás közben hallja meg a baleset hírét. A fiúk megígérték, hogy nem röhögnek, de hangosan vinnyogtak a tragikus szöveg mellé tett gesztusokon, a skótok nem értették a szöveget, ezért nagyon tetszett nekik a teátrális játék, és valami vicces novellának hihették, a szerbeknek viszont ott volt a fordítás, és gondolom, azt nem értették, mit vihog három hülye magyar egy negyediknek a szomorú írásán. Én is majdnem felröhögtem néha, de sikerült patetikus hangremegéssé modulálnom a vihogást, a srácok meg nem győztek gratulálni. Meg azok is, akik nem fogták föl, hogy ez paródia.

A performanszunkból sajnos nem lett semmi. Kikindán azt terveztük, hogy én éneklek, Krisztián meg kalotaszegi legényest táncol, de épp interjút adott, mikor felléptünk volna, a belgrádi népi eposz pedig nem lett kész időre.

Azt hiszem, kicsit kínos volt, hogy én voltam az egyetlen a társaságban, aki a felolvasások után nem ment el inni meg bulizni (este 11 után volt vége), hanem egyedül visszament a szállodába aludni. Állítólag kérdezgették is, hol az a Judit nevű magyar lány, aki olyan remek performer. Alszik, haha, belefáradt a ripacskodásba.

3.

Szerbiából

Kicsit magányos voltam, hogy nem győztem az iramot a többiekkel se éjszakázás, se alkoholizálás terén (kaja terén bezzeg igen, a fene egye meg, legalább két kiló plusz két nap alatt, hogy mozgom le, mikor még mindig nincs rendben a térdem?), de így is keveset aludtam.

A hazaúton már nagyon komolyan beszélgettünk, vitára nem nagyon volt ok, eléggé hasonlóan látjuk a magyar irodalmi és közéletet, hasonlóan ítélünk meg szerzőket és politikusokat, a komoly témák közt meg néha nagyokat viccelődtünk, összeszokott csapat lettünk a végére. Tényleg erre jók az ilyen felolvasások, csak aztán nem marad ezekből a kapcsolatokból nagyon semmi, illetve egyesével nyilván, de így négyesben nem hiszem.

Az egyik vonatot pont lekéstem Szegedről (a fiúk miatt negyedórával később indultunk, a gyalai vámos miatt meg negyedórával később léptük át a határt), még beültünk Krisztiánnal egy kávéra, aztán a következő IC-vel mentem haza.