Egyszerűen nem volt kedvem írni, amikor lett volna, épp nem voltam gépnél, mire odajutottam, addigram meg elment a kedvem. Talán a meleg. Most mégis, mert már felgyülemlett a sok téma, pedig alig bírok ülni, akkorát estem tegnap Lédáról. Nem ő volt a hibás, megjiesztették, én meg nem tudtam rajta maradni. Most a kezemen égési hólyagok (súrlódási hő vagy mi), mára már tudok gépelni, ez nagy dolog. Meg az is, hogy néhányszor már sikerült ügetnem Lédával.

Amit már régebben le akartam írni, az egy ismerősöm blogbejegyzésére valamiféle válasz. Arról ír (a bejegyzés már nem elérhető, ezért nem csatolok linket), hogy mennyire nem jelent neki semmit a magyarság, a nemzeti ünnepek. A saját személyes ünnepei, az egyházi ünnepek igen. Nyilván azért, mert nem váltak személyes ünnepeivé a nemzeti ünnepek. A legfájdalmasabb, amit a nyelvről mondott, hogy kimész külföldre, és nem jó semmire.
Ha ilyeneket hallok, olvasok, olyan érzés, mintha az anyámra mondana valaki rosszat. Amióta anya meghalt, még erősebben kötődöm ahhoz, ami nekem még anya: föld és nyelv. Nem tudom, mi ez a személyes viszony, hogyan alakul ki, de azt hiszem úgy, ahogy a családdal. A családot a közös történetek tartják össze (nálunk ezeket sósszekérnek mondják, hogy miért, ez is egy sósszekér, amire én már nem is emlékszem, csak az elnevezés maradt, a családi legenda mint sósszekér), péládul apa nagynénje talán, aki a bombázás alatt a fejére kulcsolt kézzel szaladt át az udvaron, vagy anyai nagymamám bátjya, aki lefejezte a porcelánfejű babákat, mert kíváncsi volt, mi van bennük belül.
A nemzetnek ezek a közös történetei maga a történelem. '56 még része a családi történeteknek is, apai nagymamám a miskolci sortűznél például, a pesti ostrom, mikor anyai nagyanyám már előrehaladott terhesen cipelte le a fotelokat az égő házból, még akár a '48-as szabadságharc is, ahol egy székely ősöm huszártisztként harcolt. De valamiért a többihez is közöm van. Talán a tér miatt, talán a nyelv miatt, nem tudom.
Egyszer Székelyföldről hazajövet egy barátnőmnek kezdtem magyarázni '56-ot, de nem volt érthető '49 miatt, de ahhoz el kellett mesélnem a második világháborút, ahhoz az elsőt, mire a magyar határra értünk, azt hiszem, a honfoglalásnál tartottam.
Nálunk családi ünnep is volt március 15-e, október 23-a is, amikor gimiben néhányan kitűztük a Kossuth-címert, és vártuk, hogy kirúgnak-e miatta ('87 volt, már nem rúgtak ki).

Tanultam egyszer egy jiddis dalt, ami a zsidó történelmet meséli el valami olyan szöveggel, hogy ha Isten csak Egyiptomból hozott volna ki minket, az is elég lenne nekünk. Ha Isten csak a törvényeket adta volna, az is elég volna nekünk. És így végig a történelem legfontosabb eseményein. Így tartják életben a múltat - a régmúltat is. (Pszichológusok szerint rettentő lelki következményei vannak a Holokauszt-unokák elől elhallgatott tényeknek, érdekes módon a második generáció sérül.) Erről a dalról eszembe jutott Kölcsey Himnusza, és a Szózat is, ahogy mindkettő elmagyarázza, mit és miért kell fontosnak tartani a magyar történelemből. Én még mindig nem koccintok sörrel, külföldiekkel sem, és jó elmesélni nekik a legendát (nemzeti sósszekér?) az aradi vértanúkról, és magyarokat utánozva sörrel koccintó osztrákokról. Megdöbbentő, hogy mennyire tisztelik az ilyen meséket. Amikor valamikor régen volt egy kiállítás a magyarokról a Millenárison (már nem emlékszem, mi volt a címe), én olyan büszke voltam minden felfedezőre, mintha a rokonom lenne.

A magyar nyelv a legszebb ajándék, amit azzal kaptam, hogy ide születtem. Azt hinni, hogy párszáz négyzetkilométeren túl használhatatlan, olyan, mint azt állítani, hogy bizonyos távolságon túl a szemem használhatatlan, mert csak távcsővel látok. És mit kezdenék a távcsővel a saját szemem nélkül? Mit kezdenék bármi más nyelvvel az anyanyelvem nélkül? Az tanított meg gondolkozni! És lehet, hogy más emberekkel nem tudok ezen kommunikálni, de már emberekről gondolkozni igen. Talán azért mondok ilyesmit, mert sosem tudtam annyira más nyelvet, hogy igazán azon gondolkodjam. És ez lehet, hogy gyengeség. De még ha tudnék is, verset írni más nyelven képtelenség. Hiába tudja az ember az egyes szavak jelentését, ha nem úszik abban a szemantikai folyamban.
A Szószban egyszer Nádasdy Ádámnak és Vámos Miklósnak arról kellett írnia, hogyan győzne meg valakit arról, hogy csakis magyarul érdemes tanulni. Mindketten ironikus szöveget hoztak, a nyelv "gyengeségeit" mutatva meg, én biztos valami patetikus szöveget írtam volna a ritmusról, a rímlehetőségekről, a ragokról. Még attól a véletlentől is meg vagyok hatva, ami miatt ilyen sok e hangzó lett eme nyelvben. Csak egy véletlen, de olyan szép!

Abban a két hónapban, amit Drezdában töltöttem (akkor még nem írtam blogot), és elkezdtem németül tanulni, az első szavak között tanultam meg, mi a honvágy. Minden nap megkérdezték a nyelviskolában, hogy vagyok, minden nap azt válaszoltam, hogy jól, csak honvágyam van. Persze, a mamám is hiányzott, meg a Halászbástya, de igazából kompetenciavesztést éltem át, ami miatt olyan volt ott lenni, mintha lecsavartak volna takarékra. Mert itthon bármi történik, az rám tartozik. Ha szégyenletes, ha felemelő, ha felháborító. Bárhol másutt gyöttment volnék még húsz év múlva is, és úgy érezném, nincs jogom beleszólni semmibe. Talán azért, mert tanultam meg európai lenni. P. barátnőm előbb volt európai, mint magyar, azt hiszem, nem is érti, mit beszélek. Lehet, hogy magyarnak lenni betegség?
Egyetem alatt kérdőíveztek kétnyelvűekkel, nyelv és nemzeti identitás kérdésében, és az jött ki belőle, hogy magyar az, aki annak tartja magát. Illyés valahogy úgy mondja: magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás kérdése. Egyrészt én nem állíthatom senkiről, hogy magyar vagy nem, másrészt hadd legyen természetes, hogy nekem ez az ország, ez a nyelv, ez a kultúra a legkedvesebb. Én nem állítom, hogy anya szépségkirálynő lett volna, de nekem szebb és kedvesebb volt minden nőnél. És ezzel nem bántok meg senkit.

A magyar népzene, a tánc olyan mélyen van bennem, hogy hiába szeretek tangózni, ha meghallok egy mezőségi zenét, olyan honvágy fog el, mintha Amerikában élve váratlanul a szülőfalumat mutatnák. És örülök, hogy ahhoz a néphez tartozom, akinek ilyen zenéje van. Ez az elfogultság persze nem jelent vakságot. Az, hogy "két magyar az három párt" jobban fáj, mintha a svédekről mondanák ugyanezt. De ehhez is közöm van. Ha más nem, annyi, hogy én ne legyek kettesben három párt senkivel.
Biztos, hogy ezt is otthonról hozza az ember, később megtanulni nehezebb (de lehet). Én örülök, hogy a szüleim megtanítottak jól magyarnak lenni (azt hiszem, remélem, szittya melldöngetés és mások fikázása nélkül).

Idegenből

Én nem tudok már rajta kívül élni.

Golyónyomok a házai falán,

nagyapám vére, nagyanyám futása

van a téglákba égetve talán,

ahogy belém a légópincék mélye,

a szirénázó halálfélelem.

Nappal mintha elengedne, de éjjel

leül az ország, és mesél nekem.

Szájából etet, énekével altat,

és tréfálkozik, mikor nagybeteg,

láttam gyengének, láthattam erősnek,

s bár hagyná, de én túl nem léphetek

testén, mit száz évek szabdaltak széjjel,

emlékein, mit idehord a szél,

kell, hogy szeressen, és kell, hogy szeressem,

ha meghallom, mit álmában beszél.

Pora is kell, mi ingeim nyakára,

cipőmre, hajam szálára tapad,

más ölében csak idegen lehetnék,

ő ismer, és magamnak visszaad.

Szép hölgy, Európa, hiába tárod

elém minden résed és hajlatod,

csábít, mit kínálsz, űz hozzád a vágyam,

s beléd hatolni képtelen vagyok.

Kapudhoz érve lelohaszt a szégyen,

ne hidd, hogy hűségem nem átkozom,

míg újra s újra megtermékenyítem

csúf kis hazám, imádott asszonyom.