Amitől nem tarthatom magam feministának, az talán csak egyetlen dolog, de alapvető. A feministák azt kommunikálják, hogy nincs szükségük a férfiakra, jól megvannak nélkülük is. Nekem meg nagyon is szükségem van rájuk, de sosem kaptam meg, amire vágytam, ezért tudok olyan keserűséggel beszélni, hogy magam is meglepődöm. És voltaképpen nem tudom, miért, hiszen sosem bántalmaztak, hiszen tízből nyolc nő rosszabb kapcsolatokban vergődik, mint amikben nekem részem volt, hiszen a férfibarátaim, kedveseim minden szempontból magasan fölötte voltak az átlagnak. Jó-jó, a molesztálós bácsik a villamoson nyolc-és tízéves korom között, napi rendszerességgel, hogy már azt hittem, ez a természetes, minden lány így nő fel, nahát az nem használt, de nem érzem elég indoknak. Tesóm szerint a családi tudattalanból jön ez a bizalmatlanság, hogy a férfiakról általánosságban úgy gondolkozom, hogy a nőkkel szemben tiszteletlenek, érzelmileg éretlenek, nem vállalnak felelősséget, mert megszokták, hogy körülöttük forog a világ. Persze csak általánosságban, az egyénekről sosem gondolok rosszat. (Azt viszont fenntartom, hogy sokkal több "felébredt", önismeretre és transzcendensre vágyó nő van, mint férfi. Ezek elég nehezen is találnak párt maguknak. Talán csak a nők ebben is hamarabb érnek, mint az iskolában is. Lehet, hogy húsz-harminc év múlva a férfiakban is megszületik a spirituális elkötelezettség, akkor aztán le is hagyják a nőket.)

"Te nem hiszel az apaságban" - mondta valaki, mikor felháborodottan tiltakoztam a tejfakasztónak becézett buli létjogosultsága ellen, ami arról szól, hogy a nő megszülte a gyereket, a férfi pedig iszik a barátaival. A tejfakasztó bulitól függetlenül igaza volt. Tényleg nem hiszek az apaságban, de igazából a többi férfi-archetípusban sem. NŐ-t láttam már, csupa nagy betűvel NŐ-t (nem a tükörben, tudom, persze, mert milyen nő az, akinek nem akaródzik szülni), FÉRFI-t, csupa nagybetűvel még nem. Olyat például, akiről Richard Rohr ír A férfi útja című könyvében.
Ez az Amerikában élő ferences szerzetes nem átallott a feminista irodalomból tanulni arról, hogy kell férfinak lenni. Azt mondja, több ezer év elnyomatás során a nők jobban észrevették, mire van szükségük, mint a férfiak, akiket a társadalom zsarnokká emelt. És tévutakat könnyebb találni, mint valódi utat.
Tévút a macsó, aki elutasítja a saját női oldalát, és tévút a feminin férfi, aki integrálta a saját nőiségét, de nem lépett tovább. Én általában az utóbbi tévúton járó férfiakat kedveltem, akik szelídek, kommunikatívak, érzékenyek, érzelmesek, pont ezért nem is tudják a védelmező szerepét betölteni. Akik viszont erős akaratúak, agresszívak, azokkal mindig úgy találkoztam, hogy az erejüket épp ellenem használták ki.
Nagyon-nagyon szükségem van Férfira (legalább egy nagybetűvel), aki kiáll értem, képes harcolni, terve van az élettel, és képes kifejezni a szeretetét is, tud tiszteletet adni, mer gyenge is lenni, nem védi magát, mert elég erős. Lehet, hogy itt járkál, csak én nem veszem észre, mert az én készülékemben van a hiba. Én kérek elnézést. Meg egy szerelőt.