A mai nap azzal kezdődött, hogy eltakarítottam romjaimat, illetve a tegnap romjait. Egy üveg ecetsavba és három órába tellett. De aztán annál effektívebb voltam, illetve voltunk Jóska bácsival, a szomszéddal, aki tegnap is egész nap segített. Rend a konyhában, lefestettem az ablaktáblákat, leragasztgattam az üvegeket a holnapi festéshez, és égtem egyet a mosógépszerelő előtt, aki felvilágosított, hogy semmi baja a gépnek, de ha nem teszem elég magasra a kifolyócsövet, akkor sose fog működni. Ez az információ nem is került olyan sokba, főleg ha egyes sikerdíjakat figyelembe veszünk.

Most hullafáradt vagyok, és hiába fürödtem, koszos. Lehet, hogy nem is vagyok úrinő?

Jó hírrel hívtak ma fel (érdekes, anya halála óta mintha légüres lenne a tér, senki nem keres, naponta egy telefon), szeptembertől folytatódik a Szósz a tévében. Ennek örülök, magányos ez az írogatás (főleg ha az embernek nem is megy), a tévében, a színházban emberek között vagyok. Habár egyre inkább azt látom, jó dolog egy kicsit kívülállónak lenni mindenhol. Az ember nem keveredik fölösleges harcokba, nem bonyolódik érzelmekbe, nem szembesül azzal, ki kit és miért utál – ahogy egy tantestületben, egy társulatban, a nagy irodalmi életben, vagy akár a tangósok között.

A múlt hétvégén tangótáborban voltunk Jónással, a kedvesemmel. Egy kicsit kívülállóként ebben is, mert innen jártunk át táncolni, nem aludtunk a többiekkel. De ez alatt a néhány nap alatt is kiderült, ki kit utál, kik között van érdekellentét. Ez annyira elszomorító! Itt ez a csodálatos tánc, nálunk alig pár százan táncolják, és még köztük is széthúzás. Ez tényleg valami magyar találmány? Sértődések, versengés, és közben nem arra használják a táncot, amire kéne: táncolni, és örülni neki.

Én örültem, csak táncolni nem tudtam sokat. Megint én voltam az egyetlen, aki este 11-kor kidőlt. Az utolsó milongán is elmentem, aludtam egy órát az autóban. De legalább tudom a határaimat, és az utolsó órákon is tudtam koncentrálni. Muszáj, ha egyszer tanulni megy az ember!

Az a pár tanított, akikhez egész évben jártunk, szerintem a legjobbak az országban. A tudásuk alapján mehetnénk bárhová fellépni, tanítani, de ők nem ünnepeltetik magukat, nem versengenek senkivel, nem akarnak ebből megélni, ezért türelemmel és szeretettel tudják csinálni. És alázattal, minden magamutogatás nélkül. A srác néptáncos is (ettől sokkal nagyobb bizalmam volt iránta az első perctől), és a tábor végén lenyomott egy olyan kalotaszegi legényest, csak úgy, magának, nekünk, mert épp olyan zene szólt, míg pakoltunk, hogy tátva maradt a szám. Ugyanezzel a természetességgel tangózik jobban bárkinél. És tanít, és közben fárasztó szóvicceket mond. A lány ugyanilyen extra (emlékszem, a két évvel ezelőtti táborban tanítás közben néha kirohant szoptatni), az eddigi leghasznosabb tanácsokat a tánccal kapcsolatban eddig tőle kaptam. Az órák végén megmutatták nekünk, amit addig tanítottak, fantasztikusan táncolnak, és egyáltalán nincsenek elszállva maguktól. Most már csak használni kell, amit átadtak.

A tábor után maradhattam volna Kisháznak segíteni, de hazarohantam, hogy lássam Lédát. Léda ugyanis iskolába jár.