Tegnap volt a bevándorlókról szóló novella leadási határideje. Igazából a megírásra két napom maradt, mert csütörtökön tudtam csak befejezni az interjúzást, úgyhogy végigdolgoztam a hétvégét, és sikerült leadnom megfelelő időben és terjedelemben. Hogy a megfelelő minőségben-e, az már más kérdés. Szerencsére csak utána találtam meg a többiek e témában készült szövegeit, nem tudtak se befolyásolni, se kétségbeejteni, hogy az enyém a nyomába se ér mondjuk Dragomán Gyuriénak.

Ettól függetlenül is sűrű hetem volt: dalszövegeket írok egy mesejátékhoz (Andersen A kis hableány című meséjéből készül, amit gyerekkoromban utáltam), kettővel már kész vagyok, és bejárkáltam a Pesti Színházba próbákra is. Egyfelől mindig élvezem (főleg ha  igazán jó színész próbál), másfelől mindig mérgelődöm, mert folyton át kell írnom valamit a színész, a koreográfus, a rendező vagy az igazgató kérésére (vagy átírtak valamit, míg nem voltam ott, amit ki kell javítani). Most például olyan dalból kell napokon belül új verziót leadnom, amin eredetileg egy hétig dolgoztam, annyira nehéz (meg szerintem jól is sikerült). Közben meg két hét múlva bemutató, a színészek utálnak már ilyen későn új szöveget tanulni, amit meg is értek. Attól félek, a bemutató után se végzek ezzel a munkával.

Viszont végigtáncoltam a hetet. Hétfőn balettóra után a tanárnő fél szóval megdicsért, jaj nekem, innentől meg vagyok véve kilóra, és ott fogok bénázni minden órán a rúd mellett (ha valakinek nem való a balett, az én vagyok, de hát minden táncot megkönnyít, ezt sajnos be kell látni), működik bennem a kislány, aki meg akar felelni, és ha megdicsérik, akkor bármire képes. Ma éjjel azt álmodtam, hogy elfelejtettem balettórára menni, és nagyon szégyelltem magam.
Egy kedves pasival szalszára is vetemedtem egy táncos ismerősének a nappalijában, nagyon élveztem, remélem, folytatása következik, és régi-régi barátommal táncházba is elmentünk csütörtök este. A Gödörben a moldvait csupasz betonon, levegő nélküli teremben táncolják több százan (nem tudom, a zenészek, akik közül kettő ezeréves cimbora a múlt évezred tánctáboraiból, hogy bírják abban a porban), egy tánc után éreztem a térdemet, meg a derekamat. A magyar táncházi rész legalább fapadlón volt, de hajnali kettő után kezdték el végre húzni a mezőségit, alig győztük kivárni, pedig azért mentünk. A forgásaim nem mintaszerűek, de azért jó érzés volt, hogy visszatérnek régi reflexek. Olyan későn értem haza (fél négykor), hogy a kedvesem, Vilhelm már sms-t küldött, pedig sose szokott ilyet csinálni. És azóta fáj a lábam. De nagyon jó volt, több mint egy éve nem jártam táncházban, jó lenne többször eljutni, de olyan helye, ahol már éjfél előtt táncolják a mezőségit.

Na, meg a fogam. Vacakolt egy gyökérkezelt, visszamentem vele a dokihoz, újra gyökérkezelés, ettől a krónikus gyulladásból akut lett, most ki van nyitvan, büdös gyógyszer van benne, és szedem az antibiotikumot. De már nem fáj annyira.

És egész héten hadakoztam Lédávál. A földön nagyon aranyos, de ha ráülök, akkor kezdi a hisztit. Közben nagyon aranyos, mert nem ledobni akar, csak jelezni, hogy menjek én a francba. Tegnap visszamentem vele a körkarámba (a kezdetek), ott sikerült anélkül ügetni, hogy sunnyogott volna, és vágtázni is (na, ott azért volt sunnyogás és hátraharapás). De nekem kell megoldani, ha kocalovas vagyok, akkor is. Röff-röff.