Régóta tervezem, egyeztettük is pár szerzőtárssal, hogy megcsináljuk a "legcikibb műveim" című felolvasást, ahova mindenki elhozza tizenéves korában írt giccseit, amiket akkor teljesen komolyan gondolt. Addig is én végiggondoltam legidétlenebb beszólásaimat, amiket nagy plénum előtt (értsd: a kadedrán) sikerült elkövetnem. Na jó, van diákkoromból is, meg talán felolvasásról is.

Diákként követtem el a következőt (persze akkor már tanár is voltam, így nyilván megbocsátható)
Népzene órán az egyik kedvenc dalom volt feladva, a drága tanár úr előszeretettel szólított fel, tudta, hogy nagyon szeretek népdalt énekelni, sokat is tudok. Ezt is tudtam, csak más szöveggel (egyébként az mtv szignálja most épp). Én úgy ismertem:
"A pünkösdi rózsa nyárba virágozik,
Az én édesem is akkor házasodik."
A tanár úr viszont ezzel a szöveggel adta fel:
"A pünkösdi rózsa kihajlott az útra,
Az én szekeremnek kifelé a rúdja."
Mivel meg akartam felelni (a kedvesem, Gellért szerint stréber vagyok), próbáltam az új szöveggel énekelni. Ez lett belőle:
"A pünkösdi rózsa kihajlott az útra,
Az én édesemnek kifelé a rúdja."
Nagy siker volt.

Tanárként életem első osztályában (tízedikesek) azt ecseteltem, hogy mik lesznek az elvárásaim. Például irodalomból sok írásbeli házi feladat. "De azért igyekszem majd olyat csinálni, amit egy tizenhat éves élvez." Kuncogás. "Vagy... válogassam meg a szavaimat?" Röhögés, és a jó viszony megalapozott. Ugyanebben az osztályban berágtam egy srácra, és felsőbbségem teljes tudatában nagy léptekkel az asztalához mentem, megálltam előtte, és szigorúan magázódva (mi mást tehet egy 22 éves lány a 16 évesek között) azt mondtam: "Pisti, ne akarja, hogy átmenjek vadállatba!" Pisti lassan fölemelkedett, bele az arcomba (magasabb is volt, naná), és a legmélyebb hangján ezt búgta: "Pedig imádok vadászni!" Próbáltam komoly maradni, de kábé úgy, mint az őrök a Brian életében. Aztán persze fuldokolva röhögtem, és elismertem, hogy egy null oda, de itt a szerva!

Szeretett lónyais osztályommal veszekedtem. Azt akartam mondani, hogy ha nem figyelnek arra, amit órán mondok, akkor menjenek haza, tanulják meg egyedül otthon a kis ágyukban, és majd jól megszívják. A nagy indulattól a következőt bírtam mondani: "akkor menjenek haza, és szívjanak az ágyukban!" Ugyanennek az osztálynak az Iszonyt tanítottam, és Takaró Sanyi tüdőgyulladását heregyulladásnak sikerült mondanom, ami nagy kacajt fakasztott. Elnézést kértem,és magyarázatul azt adtam, hogy összekevertem egy másik regénnyel, ahol tényleg heregyulladása van a vőlegénynek a nászéjszakán. De nem jutott eszembe, hogy ez melyik regény, úgyhogy nem hitték el. Tíz perc múlva persze beugrott, hogy ez a Régimódi történet, és mondat közben felordítottam: "Megvan! Szabó Magda, Régimódi történet! Látják, hogy nem az ujjamból szoptam a heregyulladást" Óra vége. De nem a csöngetéstől.

Egy másik lónyais osztályban a Tragédiát vettük, és sokaknál nem volt kötet, ezek aztán unalmukban mással kezdtek foglalkozni. Hogy újra bevonjam őket a munkába, letettem eléjük a saját könyvemet, én meg behajoltam közéjük, hogy azért én is lássak. Persze nem gondoltam arra, hogy így a mellem egyvonalba kerül a fejükkel. Ők inkább talán zavarban voltak, de megszólalt egy másik srác: "akkor inkább én se hoztam könyvet."

Az utolsó kínos már a katolikus gimiben volt, nyelvtanóra, leíró nyelvészet, ikes ragozás. Lelkesen vázolom az ikes paradigma hiányait, ugyanakkor az erős ik-ragot, pl. eszik, iszik. Az egyik srác, akinek a Mórickához méltó humora már többedszerre nyilvánult meg, hozzátette. hogy baszik. Kicsit ingerültem szóltam rá: "Van magában valami használható derékon felül is?" Mire rámvigyorgott, kinyújtotta a nyelvét, és félreérthetetlen mozdulattal lefetyelni kezdett a levegőben. Sajnos világéletemben pirulós voltam. Diákként a tanáraim szívattak vele, tanárként a diákjaim. Így megy ez. Tíz perccel korábban be kellett fejeznem az órát, mert vörösödtem, szóltak, hogy vörösödöm, erre még jobban vörösödtem, erre még jobban röhögtek, a végén már csorgott a könnyem.

A felolvasások során csak egy kínos volt. Kedves szerzőtársamat kérdeztem, mit olvassak fel szerinte, azt mondta, hogy a Ballada a tűnt szeretőkről (igen, a vastag farkú hova lett) címűt mindenképp olvassam fel. Én meg úgy vezettem be annak a versnek a felolvasását, hogy ezt pedig kedves szerzőtársamnak ajánlom (név szerint). Csak utána jöttem rá, milyen helyzetbe hoztam ok és szándék nélkül.

Folytatása következik.