Művésznek lenni hatalom. És alázat nélkül minden hatalom zsarnoksággá válik. Lehet, hogy a nagy Művészek Picassótól Shakespeare-en át József Attiláig nehéz sőt elviselhetetlen emberek voltak, de az még nem tesz valakit nagy művésszé, hogy elviselhetetlen. És semmilyen szakmai cél nem hatalmaz fel senkit semmilyen erkölcstelenségre. Nincs az a katartikus film, amiért joga lenne az alkotónak vízbe fojtani egy kismacskát (már bocsánat, kedves Zoltán). És odaát nem arról kell számot adnunk, hogy hány zsenális művet hoztunk létre, hanem arról, hány emberen gázoltunk érte keresztül. Lehet, hogy születtek nagy művek erkölcstelen szemétládák agyában is, mert az emberiségnek szüksége volt rájuk, de ettől az alkotó még nem lesz kevésbé erkölcstelen szemétláda.
Egy kedves szerzőtársam mondta, rájött, hogy az egész költészete nem ér annyit, mint megmenteni egy kóbor macska életét. Azóta alig ír. Persze, hogy nem ér annyit. De mi ehhez értünk, és néha, amikor találunk egy kóbor macskát, azért megpróbáljuk megmenteni az életét.
Egy kritikus nagyon csúnyákat írt szegény Veron néniről, szerintem abszolút félreolvasta, össze is vesztünk rajta, el is küldött a francba, aztán megbánta, békülő levelet írt. Én meg azt mondtam, az egész regény nem ér annyit, hogy életre-halálra összevesszek miatta valakivel.
Amikor az igazgatónő elküldött a verseim miatt a suliból, azt mondtam neki, az egész kötet nem ér annyit, hogy huszonhét gyerekem sír most az osztályban.
Szeretnék szép és nagy dolgokat írni, de ha az az ára, hogy valakin átgázolok, akkor inkább nem. Rendben, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, de bocsánat, nem mást kell a pokolra vinni.
Minden fenenagy műalkotás kuka, mehet a levesbe, ha tisztelet és alázat nélkül születik. De ezt sokkal szebben megírta valaki: "lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkot, ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok."