Tegnap este volt A nő vágya bemutatója a Pesti Színházban. Nagyon készültem rá, hónapok óta, életem első színházi munkája volt, az első olyan premier, amihez közöm volt (na, persze, az első kőszínházi!). Anya is készült rá, az utolsó közös sétánkkor együtt választottuk ki a ruhát, és a halála hetében is mondta, mennyire sajnálja, hogy már nem lehet ott, és nem fogja látni. "Ott leszel" - mondtam neki, és talán ott is volt, a tapsrendnél megdicsérte az egyik lányt a kórusból. (Vagy csak az ő szavaival jutott eszembe egy mondat? Hogy úgy él, hogy csak a fejemben? Vagy az mindegy? Nem kevésbé valóság, ha ott van? De én azt akarom, hogy legyen, hogy tőlem függetlenül legyen, mindegy, hol, egy másik világban, de legyen!)
Nagyon készültem, hiszen rengeteg munkám volt benne, 39 hetem, kilenc hónap. Jó volt bejárni próbát nézni, igazán tehetségese színész munkáját figyelni, jó volt ülni a zongoránál a kottával, hogy a legjobb prozódiát megtaláljam. Kemény munka volt, de élveztem, mert tetszett a zene. Megszerettem a cseheket: Petrát, a mosolygós jelmeztervezőt, Lucie-t, a rendezőt, és főleg Milost, a zeneszerzőt, akivel keverve beszéltem németül és angolul, és bármit elpanaszolhattam neki.
Volt, ami nehéz volt benne, amivel kínlódtam, ami lehetett volna jobb, amivel nem értettem egyet, de nem volt jogom beleszólni, de azt mondják, ilyen minden színházban van.
A premier sokkal jobban sikerült, mint az összpróba alapján vártam, pár dolgon azért kéne változtatni, de hát ez sem az én dolgom. Egyáltalán nem akartam végigénekelni az összes dalt, de folyton azon kaptam magam, hogy mozog a szám, mondom a szöveget. Már ahol azt énekelték, amire számítottam.
A kedvesemnek, Aurélnak is tetszett, pedig nem valami nagy színházrajongó, és elég kritikus tud lenni. Ott volt velem, tudja, hogy igazából félek minden protokolláris megjelenéstől, és mindenkinek úgy mutatkozott be, hogy "L. Aurél vagyok, utánfutó."
Életemben először németül is, angolul is megszólaltam a jelenlétében (korábban soha, mert annyira jól beszéli mindkettőt), mert muszáj volt Milossal és a feleségével ugyanúgy kommunikálni, mint korábban.
A premier partyt kevésbé bírtam, mint szerettem volna, igazából jobban érzem magam azokon az összejöveteleken, ahol kevesen vannak. Meg persze rosszul tűröm az alkoholt, megint megfájdult a fejem.

Aztán ma reggel olyan csömörrel és kiüresedve ébredtem, mint mikor az ember hazaér egy hosszabb utazás után, és a lelke még nem érte utol. Mint egy nagy buli másnapján. Vagy mint szeretkezés után, ha a másik lelke nem marad velem.
Nem is tudtam kialudni magam, korán keltem, megint anyával álmodtam, sírva ébredtem, mert annyira hiányzik. Gondolom, ez még egy darabig így lesz. Amióta elment, annyira félek, hogy elvesztem a kedvesemet, Aurélt is. A legváratlanabb pillanatokban eszembe jut, és képes vagyok sírva fakadni. Ha a félelmeimet le tudnám győzni, nem volna több ellenségem.

Léda mindig segít. Annyira a jelenben él, hogy miatta én is kénytelen vagyok csak az adott pillanatban létezni. Végre nem volt rohanás kinn lenni, a kedvesem, Aurél is játszott az ő lovacskájával. Szegény kis telivér beteg, folyton köhög, holnap hajnalban jön az orvos, mintát vesz a tüdejéből (nem is tudtam, hogy ilyet is lehet).
A kedvesem, Aurél azt mondja, sosem kötődött az állatokhoz, szerinte nem is tudna, pedig csak nem próbálta. De állítólag ha a kis telivérnek baja lenne, ő abbahagyná az egész lovazást. Mi lenne, ha tényleg kötődne hozzá?