Mától nem el a papír kétszázas, pedig az volt a kedvencem, Károly Róbert olyan huncutul nézett rajta. Ez a fém, meg a százas inverze, amit annak idején gyulásnak becéztek, mert Horn Gyula alatt vezették be. Akkor azt mondták, ha melegíti az ember, a kétféle fém miatt szétesik. Én próbáltam, nem esett szét, de lehet, hogy rosszul csináltam.

Szombaton jó példát mutattam, hogyan dolgozzuk halálra magunkat ingyen. Reggel fél nyolckor már irány a stúdió, Szósz, fél három. Nagyon jó volt megint, és megnyugtató, hogy attól, hogy nem kapunk fizetséget érte, senki nem írt felszínesebbet vagy gyengébbet. És játszani ingyen is jó. Persze ingyen nem adnak párizsit a boltban, ezt is tudom, de itt legalább jó lenni.

Délután írogatni akartam, persze kidőltem, aludtam két órát, aztán mentem az Iparművészeti Múzeumba. Ott az volt a játék, hogy stylist hallgatók kortárs szerzők emlékszobáját építik meg a művek ismeretében. Nagyon lelkes voltam, hogy persze, boldogan vállalom, aztán a következő hír már az volt, hogy jó, akkor ezek lesznek a szerzők (Szabó T. Anna, Tóth Kriszta, Lackfi János, Hazai Attila), te meg gyere moderátornak. Szeretem Annát is, Attilát is, Janit is, Krisztát is, de elszomorodtam, hogy "csak" moderátornak kellek, főleg, hogy így nem félórát kellett ott lennem, mint nekik, hanem négyet, a végén már majd' összeestem a fáradtságtól. Mindegy, amíg támogat a HG, csak azért, mert vagyok, hogy legyek, elvállalok minden ingyen melót, ezt tartom tisztességes megoldásnak. Meg aztán nekem könnyű, nem rágják éhes gyerekeim a küszöböt. Szóval nem mondtam, hogy "akkor inkább nem érek rá", és azt is tudom, hogy nekem ez a műsorvezetősdi jól megy (van benne rutinom), meg találkoztam egy volt tanítványom édesanyjával (ott dolgozik), és egy régi-régi barátnőmmel, aki tök jó gyerekverseket ír, ha minden igaz, Lackfi Jani mondott neki címeket, ahová küldheti őket. Az én gyerekverseimtől a gyerekek megállnának a fejlődéseben. Legalábbis Anna (Szabó T.) nem merte a sajátjainak megmutatni őket.
Szóval jó játék volt, izgalmas tereket alkottak, kár, hogy nincsenek fényképeim róla, csak egyvalaki bosszantott. Direkt a számba rágták, hogy mi a művészeti iskola neve, ami a hallgatókat adja (kortárs művészeti iskola, ki ne hagyjam, hogy kortárs). Azzal kezdtem a tárlatvezetést, hogy honnan valók a diákok, ki a szerző, erre a végén odajön egy hölgy, és mézesmázosan elmagyarázza, hogy legközelebb ne hagyjam ki az iskola nevét, az ő képviseletükben van itt, stb. "Hiszen azzal kezdtem!" - mondtam, és ennyiben is lehetett volna hagyni, de a stílus volt idegesítő, hogy mivel nem szerzőként vagyok jelen, hanem szolgáltatok, lehet velem ilyen lekezelően. Persze biztos nem volt szándékos. Én meg egyszerűen gőgös vagyok. És talán be kellett volna szólnom. A kedvesem, Ödön szerint ilyenkor mindenkinek jobb, ha elküldöm melegebb éghajlatra az illetőt, mintha napokig rágódom és emésztem magam. Majd megtanulom.

Roppant nőies életet élek. Forog a mosógép, mindjárt porszívózom, elmosogattam, pénteken még főztem is. Rám jött, hogy paprikás krumplit akarok, gyorsan összedobtam, kipróbáltam benne egy nagy erős paprikát, de annyira nagyon erős volt, hogy fel kellett öntenem vízzel az egész cuccot, hogy ne fújjak lángot, így aztán inkább krumplileves lett, mint a kedvesem, Ödön megjegyezte, persze az ő mamája remekül főz, nem érek a nyomába, de legalább nem is akarok.

Tegnap a kedvesem nagymamájának ünnepeltük a nagyon sokadik születésnapját. Reggel elmentünk kicsit sétálni a lovakkal, az volt a legjobb. Főleg látni, Léda milyen kulturált ahhoz képest, amilyen az első sétánkon volt.
Délelőtt evangélikus istentisztelet, délután családi ünneplés-ajándékozás-kajálás. Szégyen, hogy mennyire rosszul viselek minden formális hitgyakorlást. Untam is, fáztam is, vakaróztam is, végül a kedvesem, Ödön vállára hajtottam a fejem, és szundikáltam.
A nagy családi ünnepeken meg rettentő kínosan érzem magam. Nem tudom a nevét ennek, nem emlékszem, hogy bemutatkoztam-e annak, és fogalmam sincs, miről kell beszélgetni. Zabálni meg nem akartam (pedig jó terv, ha tele a szád, el vagy foglalva a kajával, megvan a program kínlódás nélkül), mert nagyobb darab vagyok a sokévi átlagnál.
Aztán a kedvesem, Ödön elvitt az utolsó EKG-s osztályom szalagavatójára. Nagyon jól esett, hogy meghívtak, kilencedikesek voltak, mikor egy évig tanítottam őket, most már végzősök. Az első ember, akit megláttam, az igazgatóhelyettes volt, akivel a legkeményebb harcaim voltak három évig. Neki még mindig nem tudtam megbocsátani, pedig délelőtt kérdezték az Úrvacsora előtt, hogy megbocsátottam-e mindenkinek, aki vétett ellenem. Mondtam is, hogy nem, mert eszembe jutott K, és hogy miatta vesztettem el az osztályomat. Nosztalgikus volt ott lenni, és élesen látszott így néhány év távlatából (konkrétan kettő), hogy melyik kollégám kedvelt, melyik nem. Amíg együtt tanítottunk, azért nem derült ki ilyen tisztán. Volt, aki odajött, mesélt, és elmondta, mennyire rossz döntés volt, hogy elküldtek, más meg biccentés után elfordult, elkerült. Persze a gyerekek is, és talán így a legjobb. A régi tanítványok azért odajöttek, körülvettek, az nagyon jó érzés volt, a saját osztályomból csak hárman voltak ott, az meg inkább szomorú. És este tízre értem haza Pestimréről. Munka semmi, alvás.

Valami nincs rendben, begyulladt a derekam, amit már régen nem tett, a vállalm is, fáj a fogam, és néha váratlanul egy-két órára kilencvenre ugrik a pulzusom, a szívem meg valami lekottázhatatlan ritmusban ver (pedig swingelni szokott), nehezen veszem a levegőt. El kéne menni dokihoz, de sajnálom rá az időt, inkább várom, hogy elmúljon, mint a buta kislány a terhességgel. A fogorvost meg ezen a héten kerülni kéne, ha szétfúr, nem tudok beszélni a könyvbemutatón meg szombaton a Szósz felvételén. Addig tartson ki a fogam, majd utána nekiesünk, aztán tényleg ne lássam azt a rendelőt fél évig! És persze még egy épkézláb sort nem írtam.