Tegnap meglátogattuk a kedvesem, Kelemen testvéreit a híres katolikus iskolában. Elvittük őket ebédelni, mert a kamaszfiúk híresen sokat esznek, az a kollégium meg már a kedvesem, Kelemen idejében sem hízlalta fel a diákokat. Egész odaúton én vezettem (autópálya, előzés 140-nel), és élünk, még előtte a lovardába is, ahol csak annyi időnk volt, hogy szétosztottuk a déli kaját, meg fogócskáztam kicsit Lédával.

Aztán átrallizunk bátyámékhoz, akik nyáron adták fel a városi életet, és költöztek egy tanyára (az egyik szomszéd kedvesen koszos pesti cigányoknak is nevezi őket), helyrehoztak egy vályogházat, és már van két kecskéjük, nyulak, tyúkok, gyöngytyúkok, galambok, néma kacsák meg persze kutyák és macskák. A föld egyik része búzának meg kukoricának, a másik gyümölcsös és legelő lesz. Az udvaron veteményes: uborka, krumpli, paradicsom, padlizsán. Fürdés egyelőre lavórban, budi odakinn, a fejlődés lassú de biztos. Amíg nem jön valami állatvész vagy egy nagyobb aszály. De bizakodnak, és sokkal boldogabbak ott, mint a városban voltak, befogadnak embert-állatot. Sokan segítenek nekik, például a német vándorcikruszos házaspár, akik hat éve itt járják hatalmas társzekereikkel a falvakat, ökológiai kérdéseket feszegetnek az előadásaikon, és napi kétszáz liter vízre van szükségük az állataiknak. Vegetáriánusok, ha adományként állatot kapnak, nem eszik meg, inkább etetik. Tesómék már tudnak ölni. Galambot, nyulat, tyúkot. A kecskék fejésre meg szaporítani vannak. A legaranyosabb Mici, a kecske, aki érdeklődve megy az ember után, rágcsálja a ruháját, és hűségesen ad egy liter tejet naponta. Abból lesz kecskekefír meg sajt. Terveznek majd bárányt, pulykát, még talán szamarat is, de befogadnák a kedvesem, Kelemen kehes lovát is egy kis levegőváltozás erejéig.

Sötét volt már, mire átértünk Bakonybélbe, reggelre vártuk a téglákat (amiket majd tavasszal kell a tornácra lerakni, miután Isten tudja, hogyan, de feltörtük a betont), ott is volt korán az ifa, álldogált a sarkon, mikor a boltba mentem, gondoltam, reggelizik a sofőr, de csak nem talált oda. Aztán mikor gyanús lett neki, hogy rossz helyen van, elindult felénk, oda is talált, van vagy öt ház az utcába. Lestük, hol a rakodóember, aki segít, na az nem volt, a sofőr vonogatta a vállát, hogy kivel beszéltem én ezt meg, aztán kerek perec megmondta, ő ugyan nem fog segíteni, pedig jól megtermett fickó volt, volt neki munkáskesztyűje is, nekünk kevésbé, szóval állt és cigizett, és nézte, hogy kínlódunk, aztán beült a teherautóba, és várta, amíg a kedvesemmel, Kelemennek leszedünk 350 téglát a platóról (a franc a lúdtalpas, potrohos, önző mindenit). A szomszéd bácsitól kaptam kölcsön egy talicskát, felmásztam a platóra, (tévedés, föl kellett rakni ölben), adogattam a téglát, a kedvesem, Kelemen meg pakolta a talicskára, bevitte, onnan át a tornác végibe szépen egymásra, hogy kevés helyet foglaljon.
Ő sokkal többet emelt, dolgozott (közben egy doktori értekezést kellett volna bírálnia, de hát a munka nem vár), mégis értem aggódott, hogy a derekamnak vagy a térdemnek baja ne essen. Egyelőre csak koszos lettem. Másfél óra se volt, kész lettünk, gondoltam, behívom egy kávéra a sofőrt, ha már ilyen segítőkésznek bizonyult, de fogy ki belőlem a pedagógia, mit neveljek egy apám korabeli emberen, ha ilyen, hát ilyen. Büszke voltam ránk, pedig tényleg nehéz volt, még énekeltem is, hogy "téglaporos a kalapom, mert a téglagyárnál lakom, onnan tudják, hogy ott lakom, téglaporos a kalapom."
A szomszéd néni mondta, hogy látott a Szószban, na ott nem úgy néztem ki, mint most apa szakadt nadrágjában, pulóverében, téglaporosan.
Visszafelé már nem én vezettem, a docens úr meg elmondhatja az egyetemen, hogy két órája még igaza melósgyerek volt.

Holnap lesz egy beszélgetésem este, totál elfelejtettem, ha Zsuzsa nem ír levelet, oda se megyek. Ennyit tudok róla: www.nyitottmuhely.hu/taxonomy/term/36