Gyönyörű napsütés. Én meg se nem kinn a lovacskámnál, de nem a városban sétálva, hanem fejfájás, két hiábavaló Kefalgin után. Elkezdődött a némettanfolyam, illetve tízegynéhány óra, mert végre jelentkezett valaki, aki a köépfokú nyelvvizsga után még tovább akar tanulni németül. 14 évet élt kinn, ráadásul audioszexuális módon tanulta a nyelvet (ezt a kedvesem, Virgil szokta mondani, nekem persze sosem volt részem hasonlóban). Szóval ilyen tudású lánnyal kell együtt tanulnom, nem is értem, mit beszélnek, még ebben az évben felsőfokú nyelvvizsgát akar tenni. Meg se mertem szólalni, ha valamit nem értettem (semmit nem értettem), nehogy hátráltassam a vizsgára készülődésben. Nekem nem sürgős, és csak tudni akarok németül. Pedig pont úgy fizettem, mint ő. De talán nem vagyok annyira érdekérvényesítő. Mindenesetre mikor megkaptam a felsőfokú vizsgafeladatsort, nem tudtam, röhögjek-a hangosan, vagy szaladjak el sírva. A Goethe Intézet 180 órát tart a közép- és a felsőfokú nyelvvizsga közt, szóval talán jogos, hogy egy szót se értek. Mindegy, ha 18 beépül, akkor talán már megérte.

A fogam megint megúszta a gyökérkezelést, a doki levett belőle egy kicsit, hátha csak túl van terhelve. Nem bántam, elég volt a fejfájás. (Még tart, sajnos, sehol a múlt idő.) Kedves bátortáboros önkéntestársam próbált meg estefelé összerakni. Gyógytornász, én meg gyógytornászati ló. Kemény munka lesz. És nem voltam tangózni, ilyen fejfájással nem megy.

Tegnap felolvasóestem volt kettesben egy sráccal (plusz beszélgetés a két moderátorral). Nagyon mást írunk, ezért hívtak minket, lehessen min vitatkozni. Rég voltam ebben a nagyon irodalmár, nagyon entellektüel, nagyon posztmodern közegben. Nem is igen értem, amiről beszélnek, és néhány perc után úgy érzem, ha még egyszer meghallom azt a szót, hogy paradigma, vagy azt, hogy diskurzus, esetleg beszédmód, sírva elszaladok. Gondolom, lenéznek, amiért olyan dolgokat írok, amiket bárki jöttment megérthet, olyan formákban, amikben már száz vagy ezer évekkel ezelőtt is írtak. És nem tudok okosakat mondani. Lehet, hogy nem néznek le, de nekem azonnal előbújik a kisebbségi komplexusom. Régebben nem láttam magam ennyire kívülállónak. Nehéz megfogalmazni, miért és kik között. Fölényesen értik és élvezik azt a költészetet, aminek én az elsődleges, denotatív jelentését se bírom felfogni. Az enyém számukra poluláris slágerszöveg.
Kínosan éreztem magam, pedig régebben nem volt ez így. Azért egy kedves, régi szerzőtársammal megöleltük egymást, benne soha semmi rosszat nem érzek, ha sikerem lenne, nem irigykedne, ha balsikerem, nem kárörvendene. Már ebben jobb nálam. És még írni is tud.

Megkaptam a Kertész-interjút németül. Megpróbálom elolvasni. Aztán megérteni. Aztán még talán véleményem is lesz róla.