Szerda este a Godot Irodalmi Estek keretében beszélgetés is volt, koncert is, ahogy azt a holnapon írtam. Esze Dórával, Bárdos Deák Ágival és velem beszélgetett Czapáry Veronika, és mindnyájan zenéltünk kicsit. Én a zenésztársakkal többet is. (Valami nevet kéne adni a Keleti Átjáró maradványának, továbbélésének, mielőtt valaki rólam akarná elnevezni, amire volt kísérlet, csak nagyon utálnám. Igazából még nem is együttes. Egyelőre csak hangfestéssel foglalkozunk.)
Már órákkal korábban oda kellett menni beállni (nagyon klassz volt a technikus srác - szakmai értelemben (is)). Akkor még lehetett látni a füsttől. Fájt a gyomrom (rég nem csinált ilyet koncert előtt), bedobtam egy fél Unicumot (rég nem csináltam ilyet koncert előtt, meg egyébként se.) Akkor még nem tudtam, milyen bölcs megérzés sugallta ezt. Aztán mikor megjelent D.L. nagy magyar zeneszerző, hogy meghallgassa, mit művelek, miután néhány hete a kedvesem, Boldizsár szerint hosszú perceken át folyékonyan fikáztam neki egy előadását telefonban (én azt hittem, csak disztingvált, pontos kiritkát adok), azt éreztem, hogy fél deci kevés is.
Rettentően be voltam szarva, hogy kiderül, csak a szám nagy, tudok én mást fikázni, de zenélni nem. Eszembe is jutott hajdani tanárom, akitől egy barokk koncert első tételéről megkérdeztem, nincs-e stílusában a francia ouverture-ökhöz köze, mire kifakadt, hogy tőle akár a középkori ír zenéhez is lehet köze, játsszam és kész, az ilyenekből lesznek a kritikusok, akik ugyan zenélni nem tudnak, de megítélik, ahogy ő muzsikál! Erre mondta viszont az anyukám, hogy nem tudok tojást tojni, de megismerem, melyik a záp.
Szóval be voltam szarva, mert persze nem én hívtam oda, jó, megfordult a fejemben, de hát hol vagyunk még attól, hogy szakértő közönségnek..!
A Dórával közösen játszott Händel alatt jól eltakartam a fejemet a kottával, de aztán a saját számainkra már ki kellett állnom énekelni-fújni, inkább süllyedtem volna el! De a srácokkal olyan jó zenélni! Rám mosolyognak közben, és már nem is annyira ijesztő a helyzet. És tulajdonképpen nagyon szeretem csinálni.
Utána többen odajöttek, ismeretlenek is, hogy jó a zenénk, sőt D.L. is azt mondta, hogy alapvetően tetszett neki, disztingvált, pontos kritikát majd emailben. A felvételt meghallgattam utána, nem mondom, hogy nincs a dalokon mit csiszolni, de megszólaltak. És olyan jól esett, hogy nemcsak nekem tetszettek! Egész este meg másnap euforikus állapotban voltam tőle.
Aztán ma délelőtt kinn voltam Lédánál, ott csak rá lehet figyelni.

Többen hívták fel a figyelmememet egy korábban inkriminált blogra, pedig nem akarok vele foglalkozni, a címét se írom le, nehogy reklámnak minősüljön, ahol most épp arról írnak, hogy a kortárs költészetet az olvasók támogatják "adóforintjaikkal", és a szakmai szervezetek úgy költik az adófizetők "adóforintjait", hogy döntésük - mivel ízlésre alapul - sosem lehet objektív. Nem az az érdekes, hogy kedves bloggertárs kívánja-e "adóforintjaival" támogatni a kortárs költészetet vagy nem, hanem a retorika volt ijesztő, a leggusztustalanabb politikai kampányokat idéző, mert az "adóforintok" emlegetésével mindenkit lehet pisztolyozni, és tényleg elkeserít, hogy ez a szóhasználat és gondolkodás a kultúrába, a művészetbe is befészkelte magát. Ez végtelenül elszomorít, ennyire nem süllyedhetünk.