Mostanáig nem tudtam mesélni, mert a kedvesem, Bertold gépén írok, ami azonnal belefagy a blog.hu-ba. Most másik gömbészővel másztam rá (explorerrel), eddig jó.

Tegnap sűrű napom volt. Megpróbáltam kijutni a lovardába, bár mostanában ahhoz sincs sok kedvem, de a Csótány (az új aranyszínű Toyota) belefagyott a jégbe. Utólag tudom, hogy körül kellett volna pisilnem a kerekeit, de akkor csak megpróbáltam kitörni, mint a kutyák a szánt, még sose csináltam ilyet, legalább tíz percig kínlódtam.
Léda nagyon örült nekem, akart velem játszani, de sokáig más dolgom volt. Egy másik ló, Afro megszökött a karámból, őt kellett visszaküldeni, letépte a villanypásztor aksiját, azt visszaügyeskedni, és kidöntötte a lovarda sarkán álló oszlopot, ott meg valahogy legalább a madzagot visszakötni, ez legalább negyven perc volt. 
A lovardában még mindig térdig érő hó, az útra mentünk ki sétálni, még futottunk is együtt, egész az autópályán átmenő felüljáróig. Nagy dolog, hogy Léda különösebb hiszti nélkül (csak az elején ugrott rá a lábamra) eljött velem, rettenetesen fél egyedül, otthagyni a "ménest".  Azért a felüljárónál elvesztette a türelmét, nyihított haza, de már rég túl voltunk hallótávolságon, és beszart félelmében, tényleg észrevettem, hogy stresszhelyzetben sűrűbben trágyázik szegény. Ezt is meg tudom érteni. Hazafelé alig bírta visszatartani magát, hogy ne rohanjon előre. És persze a hazaiak is nagyon örültek neki, főleg Bársony nyihogott, de ő amúgy is beszédes ló.

Visszafelé kerültem bajba, baleset miatt letereltek az autópályáról, és nem találtam a visszautat. Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája példáját követve nyomába szegődtem egy szürke autónak, amelyik bement Káposztásmegyerre, aztán egy óvatlan pillanatban 180 fokot fordult a kivezető szakaszon. Én meg utána. Közben kockás a benzin, máshogy fog ez a kuplung, mint a másik autóé, meg simán béna is vagyok. A szürke elment valami teljesen lehetetlen irányba, én vissza az autópályára, megint Vác felé, gondoltam, majd az első lehajtónál megkeresem a visszautat. Dunakeszi tévelygés következett, igyekeztem legalább a régi kettest megtalálni, hogy azon bejutok a városba, de akkor megint volt egy lehetőség az autópályára fölmenni. Megint Vác felé. Ismeretlen lehajtóknál még a visszautat se találom meg. Visszamentem Gödre, ráfordultam a Pest felé vezető oldalra, és hála az útiangyaloknak, már nem volt lezárás.
Ezek után már csak a városban tévedtem el, mikor beugrottam az apukámhoz. A hazafelé vezető kanyarnál valaki mindkét irányba kirakta a behajtani tilos táblát, megijedtem, tovább hajtottam, ki a Dózsa György útra, aztán onnan tekeregni vissza a sok egyirányú, jobbkezes utcán. Itt az utcában már csak beparkolni nem tudtam, kétszer ledudáltak, mire találtam egy legalább tízméteres helyet, ahová belavíroztam az autót.
Útközben megtanultam letörölni a hátsó ablakot (az ablaktörlőt csak véletlenül sikerült leállítanom, azóta sem jöttem rá, hogyan), és egy kedves szerzőtársam könyvét hallgattam a Rádiószínházban. Már Drezda felé menet is hallgattunk, valami nem tetszett nekem a mottónak felolvasott mondatban: "zsidónak tartják, mint a csirkét levágásra". Azt hiszem, valami nyelvi csúsztatás zavar, nem lehet a két vonzatot összemosni, egészen mást jelent. A tart valaminek és a tart valamire nem összehozható, az egyik vonzat (talán állandó határozó), a másik célhatározó. Éppen úgy, mintha azt mondanám: hazafelé tartott, mint az apjától. Az első helyhatározó, a másik vonzat. Még ha azt mondaná: zsidónak tartják, mint a perzsamacskát dísznek, akkor rendben, mert azonos toldalékkal jár a két egészen más határozó. De így ez nekem túl távoli asszociáció volt. A szövegből másra nem nagyon emlékszem, épp akkor tettem a halálkanyarokat az autópályán. Inkább el kéne olvasnom, nem megy nekem ez a hangoskönyvezés.

Este a Centrál Színházban megnéztük a Nézőművészeti Főiskolát. Lelkesen mentem, mert nagyjából ez a csapat (Tasnádi mint író, Árkosi mint rendező, Mucsi és Scherer mint színészek) csinálta a Bábelnát, életem egyik legnagyobb színházi élményét. Érdemes erre is elmenni, ha az ember nagyokat akar nevetni, és Mucsi csodálatos színész, képes egyik percről a másikra 30 évet öregedni, de a sokat emlegetett katarzis elmaradt. Az egész túlzottan emlékeztet a Bábelnára, amin képes voltam ötödször is úgy röhögni, hogy a színészek sem tudták folytatni a játékot, viszont olyan fájdalmas katarzis van a végén, hogy az emberre ráfagy a vigyor. Ez a darab ahhoz képest csak utánérzés. És sehol a ráfagyás.