Hétfőn a Madách Színház musicalpályázatának prezentációján voltunk Annával. A 109 pályázatból 79 maradt, mire az öt dalt és az egy kidolgozott jelenetet le kellett adni, abból választott ki a zsűri húszat. Minden pályázó egy számot mutathatott meg. Anna nem akarta magát kísérni, inkább a felvett alapra énekelt. Nagyon izgult előtte, de aztán olyan erotikusan adta elő a Csáb-csacsacsát, hogy zavarba jöttem. Az egyik zsűritag gratulált is neki, hogy milyen remek előadó (mondtam, hogy még a végén ott fogják énekesnőnek), egy másik pedig elkérte a dalt, hogy ő is szeretné énekelni.
A prezentáció hozta a papírformát, azok bizonyultak a legjobbnak, akiket a nevek alapján gondoltam. Én persze a szövegírókat ismerem, Szabó T. Annát, Karafiáth Orsit, és meglepődtem, hogy egy ilyen zenés műfajban mennyit számít a szöveg, nem igaz, hogy a jó zene elviszi. Ha a szöveg érdektelen volt, egyszerűen nem lehetett figyelni a zenére sem. Viszont most megint megtanultam, hogy a vers nem dalszöveg (azt, hogy a dalszöveg nem vers, már tudtam eddig is.) Szabó T. Anna szövegénél éreztem, hogy annyira sűrű, annyira vers, hogy a zene alig bírja hordozni a sok információt. Piszok jól hangszerelt és érdekes zene, úgyhogy joggal írhattam Szabó T. Annának, mikor megtudtam, hogy indul a pályázaton, hogy szálljon ki szépen, ne rontsa az esélyeimet.

Tegnap este a pénteki pécsi felolvasásra és koncertre próbáltunk az együttessel. Iszonyú fáradt voltam németóra, lovaglás és gyaloglás után, félálomban énekeltem, és egyszerre csak azt vettem észre, hogy sokkal jobban megy. Valahogy nem akartam sehol másutt lenni, csak épp abban a hangban, amit énekelek, és tiszta lett az egész, sokkal erősebb, nem tudom, technikailag mi történt, csak nagyon könnyű lett az egész, és próba végéig sikerült így maradni. Most már csak az a kérdés, meg tudom-e őrizni, vagy felidézni újra.