Hétvégén meszelni akartam a Bakonyban. Persze esélytelenül, a rengeteg esőtől még vizesek voltak a falak. Mindegy, ha már ott voltam, reméltem, valami dolog csak akad, a rengeteg elvégzett kőművesmunka után például össze lehet takarítani, ha eláll az eső. Sári barátnőm másnap jött le segíteni, akkor még mindig csöpögött, de azért belekezdtünk egy kis kerti munkába: sarlózás az ösvényen, csalánhúzgálás, részemről aktív csigamentés közben. A patakon nem lehetett átkelni, még mindig akkora volt, a szomszéd telekre negyven centi eséssel, szabályos vízesésként érkezett, két szuvas ágyvéget dobtunk bele, hogy onnan egy fatönkre ugorva már elérjük a túlpartot.
A drótkerítésről letekertük a szögesdrótot, mégse nézze senki lágernek a kisházat, aztán kivágtunk két kiszáradt fát, az egyiket egyszerűen csak ki kellett tekerni a földből, annyira száraz volt már, mindesetre impozáns látványt nyújtottam fanyűvőként. Aztán nekiálltunk elégetni egy embermagas ághalmot. Hősiesen gyulladtak meg a gallyak egymás után annak ellenére, hogy még mindig minden csurom víz volt. Így legalább nem kellett tartanunk tőle, hogy bármi más tüzet fog. A kert felső végében lévő halmot rápakoltuk egy darab drótkerítésre, mint egy szőnyegre, úgy vittük át a túlpartra elégetni. Néha seggreültem a csúszós, meredek ösvényen, de sikerült anélkül teljesíteni a feladatot, hogy a patakban kötöttem volna ki. Közben komposztkeretet szögeltem régi kerítésdarabokból, próbáltam leásni őket ásó nélkül, kapával, remélem, nem esnek szét, ki se dőlnek.
Mire végeztünk, este tíz felé járt már, kajánk nem nagyon volt, a faluban egy kivételével minden kocsma bezárt, ott meg csak italt lehetett kapni. Kértünk egy-egy fröccsöt leöblíteni a napi munka porát és főleg hamuját, még meg se ittuk, mikor a helyi menő csávók hozták a következőt. Hálálkodás, koccintás, ivás. Persze beszélgetés. A második fröccs közepén jelentek meg a harmadikkal, akkor kezdtünk gondolkodni, fogunk-é táncolni az asztalon. A negyedik fröccs már érintetlen maradt. Mi nem annyira. Rettentő részegek voltunk. A kedves HMCS-k hazáig kísértek, bedőltünk az ágyba (nem velük!), másnap korán akartam hazaindulni, és ez egyre kevésbé látszott valószínűnek.
Ébredés után meg még kevésbé. Még aznapos voltam. Úgy szédültem attól a három nyomorult nagyfröccstől, hogy nem mertem autóba ülni., csak kora délután. Addig elpakolásztuk az előző napi munka romjait, én szédülés, fejfájás és émelygés közepette. Estére túl voltam éves kólaadagomon: három üveggel ittam meg, mire a megfelelő cukor-és savtartalom helyreállította a közérzetemet. Soha többé nem iszom. De kólát se.