A hét elején lementem a Kisházba, többek között a barátnőm felügyeletével nekiálltam leverni a régi csempék közül azokat, amik felfagytak, kábé tizenöt darabot. Vettem pótlásként biztonsági rátartással huszonötöt. Aztán kínlódtam vésővel és kalapáccsal, egy egyáltalán nem egyenletes alapból próbáltam kivadászni a sérült csempéket anélkül, hogy az egészségeseket tönkrezúznám. Na, ez nem ment. Ráadásul mindegyiken fél kiló csemperagasztó volt. Rájöttem, hogy nem vagyok kőművesnek való. A végén már a földön ültem, és két kézzel csapkodtam a falat, mire sikerült levernem összesen huszonötöt. Egynek így is lecsaptam a sarkát, de kifugáztam. A földön üléstől felfáztam, a szerszámoktól megfájdult a kezem, a csempe pedig rettentő ronda lett, hiába vigasztalt a barátnőm, hogy egyenetlen alapra nem is lehet jobban, meg egy megmaradtat körbeburkolni se könnyű. Közben megjött a kedvesemmel, Ipollyal közös barátunk, aki megcsinálta a szerszámoskamra tetejét, ami beázott. A lelkemre kötötte, hogy fotózzam le a végeredményt, nehogy úgy tűnjön, mintha csak aludni jött volna hozzám. Másnap reggel ment dolgozni, én is elkezdtem a munkát. Lekentem a híd faanyagát, amit előző nap lealapoztam. Az első réteget három órán át tartott lelazúrozni, aztán a második réteg már gyorsabban ment. Közben darabokra téptem az elrohadt mosogatót,a helyén rettenetesen nézett ki a fal, nekiálltam a maradék olajfestékekkel összepingálni, lettek lila alapon kék, zöld és rózsaszín csíkok, nagyon tetszik, a Kisház eléggé skanzenszerű, jól jön mellé egy hippi stílusú fürdőszoba. Aztán kiszórtam a mulcsot, jólesett a zsákokat cipelni a negyvenfokos melegben, és amíg belekezdhetek a fugázásba, gondoltam, megcsinálom az íriszek tőosztását, láttam párat, de nem virágzanak, és azt olvastam, ez lehet az oka. Háromszázan lapultak a föld alatt, a gyökereik mindent befontak. Végül az egész területet fel kellett ásnom, nem lennék jó kertész, megfájdult a derekam, és este tizenegyre lettem kész. Nekiálltam kifugázni a csempét, még ilyet se csináltam soha, de végül sikerült azt is, de addigra már mindenem remegett a fáradtságtól, a vállam azóta is fáj, nem való nekem a fizikai munka. De most már legalább ezt is kipróbáltam.

Péntek reggelre lesántult a lovam, Gyula le is állított, aztán ma reggel a kedvesemmel, Ipollyal épp Győr felé tartottunk, mikor csörgött a telefonom, hogy Léda már nem tud rálépni a lábára, kihívják az állatorvost. Kiraktam a kedvesemet, aki épp érettségi találkozóra tartott, a suli előtt, és a tervek szerint csak másnap jöttünk volna haza, én pedig 160-nal száguldottam vissza a pályán, és közben nagyon féltem. Persze belefutottam egy balesetbe, szerencsére csak képletesen, meg egy rettenetes útépítésbe, végül két órába kelt Pannonhalmáról Gödre érni, a kavicsos bekötőúton is hatvannal mentem, még pont ott értem az állatorvost. Lédának vagy rándulása, vagy patatályogja van, a doki megkért, hogy fogjam meg, amíg vénás injekciót ad nekem. A ló annyira pánikba esett, hogy egyszerűen átrohant rajtam, hanyatt lökött és elrohant. Végül egy másik lógazda segített fogni, amíg a dokinő a nyakába döfte a gyulladáscsökkentőt. Most abban kell reménykedni, hogy csak rándulás, és pár nap múlva javulni kezd. Nekem meg hétfőtől táborom van a színjátszókkal. És már nem megyek vissza az ország másik felére, hogy a kedvesemmel tölthessem az éjszakát. És lilul a fenekem a hagyatteséstől.