Léda szombaton sántult le, nekem vasárnap fájdult meg a torkom, hétfőn a derekam. Neki azóta sem akar kifakadni a patatályog, ha így folytatja, meg kell röntgenezni, és lehet, hogy fel kell nyitni. Nekem bedugult az orrom meg a fülem, alig hallok, és ami évek óta nem volt, gyógyszert kell szednem a derekamra. Hétfőn betömték egy fogamat, az érzéstelenítés miatt nem vettem észre, hogy szétrágom a számat, most csúf nagy seb van rajta, ha leveszem a szemüvegemet, én vagyok a három majom: nem látok, nem hallok, nem beszélek.

Lédának próbáltam elmagyarázni, hogy ne most legyen beteg, mikor a hideg kilel az állatorvosi számla gondolatától, ha két évig semmi baja nem volt, akkor ne most kezdjen betegeskedni, de arra jutottunk az állatorvossal, hogy lehet a kettő közt összefüggés. Amióta álláskereső lettem, azóta sántít a lovam hol az egyik, hol a másik lábára. Kinézem belőle, hogy átveszi az egyáltalán nem pozitív rezgéseimet, és attól beteg, az állatok simán képesek ilyesmire. Sőt, én se voltam beteg évek óta, a szorongás rámegy az immunrendszerre, és sokkal sérülékenyebbé válik.

"Nyugi, tesókák, odafönn is laknak!" - mondta az ilyenekre mindig Cili, egy idősebb nő a gyülekezetben, ahol felnőttem. Azóta már ő is odafönn lakik. Úgyhogy csak lesz valami.  "Mi mindig fölfelé bukunk!" - vigasztalt anya, ha egy munkahelyen kitoltak velem. Most már nem vigasztal, úgyhogy nekem kell magamat: lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér. Vagy mi.