Azt hiszem, a címszavak mindent elmondanak. Illetve a többit én. A pályázat utolsó szakasza volt a darabokból írt félórás izék (részlet, keresztmetszet, töredék, stb.) előadása. A hét döntösből négyünk bemutatója volt most, a maradék három kedden. Engem leginkább Lázár Zsiga és Szabó T. Anna darabja érdekel a keddiek közül. Persze a rossz nyelvek a januári kiírás óta beszélik, ki fogja megnyerni, de ebben nincs semmi meglepő. Túl kicsi az ország, mindenki mindenkit ismer. Nem azért írtuk. Nem számít, ki fog nyerni, a darabok megtalálják a színházaikat, és itt is az volt a legnagyobb nyereség, akiket megismertünk. Ahogy a tavalyi Pesti színházas musicalnél, A nő vágyánál az egész megérte csak azért, hogy Milost megismertem, most is az volt a legklasszabb, hogy ilyen színészek dolgoztak a szövegemen. Nem is tudom, kibe nem szerettem bele: Barabás Kiss Zoltán, a melegszívű, Száraz Tamás, az alázatos, Laklóth Aladár, az intelligens, Várady Viki, a dinamikus, Balla Eszter, az éteri. Meg az összes többi. És Hencz Gyuri az ügyelő, a tipikus színházi ember: semmi pénzért heti hét napban fát lehet vágni a hátán, mert annyira szereti a színházat, hogy képtelen nélküle élni.
Hiányozni fognak. És annyira jólesett, hogy nem mi mondtuk ki Annával (gondoltuk pedig), hogy kéne még együtt dolgozni, hanem ők.
Most aztán járhatok a Madáchba előadást nézni, hogy lássam őket, pedig kerültem a "körúti színjátszást."
Két hét volt rá, ami megszületett, az mégis működött, pedig előtte pár nappal még semmi nem volt meg. A közönség pedig szerette, még azokat a rendezői megoldásokat is, amiktől én féltem. Most hiányzik. Tegnap hajnalig mulattunk (premier-party), és nem akartam hazajönni, mert éreztem, hogy akkor lesz vége. És ma leszek szomorú. Nem baj, van min dolgoznom. És persze Annával is vannak még közös ötleteink. És a fejem se fáj annyira a sok bortól.