Kis prozódiai szabadsággal élve ez egy kis alkájoszi sor, de nem ezért írtam. Hanem mert a lélek kész, de a test erőtlen, szánalmasan ki vagyunk szolgáltatva a testünknek, ilyenkor nehéz elképzelni, hogy van létezés nélküle, közben meg alig várja az ember épp a kiszolgáltatottság miatt. Végtelen egyszerű program: ha fájdalom, akkor feszültség, idegesség, türelmetlenség, munkaképtelenség, beszűkült tudat kizárólag a fájdalomra, a fájdalom helyére koncentrálva. Ha megszűnik, váratlan eufória.

Megérkeztem Bécsbe. A szobám mint egy táncterem, a lakásra magára is fáj a fogam (egyébként is, de sajnos nem a lakásra), a belváros közel, a vendéglátók aranyosak, nyöszörgök németül. Végtelen szabadság-érzet, kis eső megmosdatni a piszkos idegent, aztán egyre erősödő fogfájás. És hirtelen a város se szép, írnivalóm sincs, semmi mást nem akarok, mint hazamenni és a saját kuckómban vonyítani. Már ott tartok, hogy húzzák ki, pedig nem akarok elveszteni több fogat, de már lassan egy hete nem alszom miatta négy óránál többet. Egy fogeltávolítást itt is fedezne a biztosítás, de valahogy nincs bizalmam a Notdiensthez. Magyar reflexek?

Este megjött a lakótársnőm, egy török írónő. Nem tud németül. Most már két nyelven nyöszörgök: angolul és németül. Na nem felváltva, keverve. Ezt a makaróni-nyelvet hallaná valaki! Ég a pofámról a bőr, de a szükség nagy úr, beszélni muszáj.

Ma a második fájdalomcsillapító után lehet, hogy fogok tudni dolgozni kicsit. Ha holnapig nem javul, fogászati turizmus lesz a vége. Hat óra utazást megér!