A Belváros nem tetszik. A Váci utcán érzem magam tőle. Csillogó, drága boltok, tömeg,minden üzlet. Akinek  ajándékot hozok, rettegjen, giccsparádé lesz!
A Stefansdomnak csak az oldalhajóiba lehet bemenni ingyen, a főhajóért már fizetni kell. Meg persze a toronyért, ami 173 méter, de csak 67 méterig lehet fölmászni. Kábé húsz éve már voltam ott, csak nem emlékszem ilyen lihegésre meg lábremegésre abból az időből. Felérve csalódás volt, hogy zárt helyen van az ember, nem lehet úgy beleveszni a térbe, ha csak ablakon keresztül nézünk ki, nem tud úgy átfújni a szél. Próbáltam megkeresni, hogy merre lakunk, de nem találtam.
Bejártam a belvárost, de a Ruprechtskirche miatt még vissza kell mennem, nem volt nyitva, pedig az a város legrégebbi temploma. Jó lett volna beülni valahova jegeskávét inni, de egyedül a fenének van kedve, drága is, társaság sincs. A zöldség és a gyümölcs megfizethetetlen áron van, valaki hozzon nekem egy föld paradicsomot meg egy hegyoldalnyi szőlőt! Szóval a belvárosból azt hiszem, elég volt, ez a nyugodtabb városrész, ahol lakunk, sokkal jobban tetszik, itt szívesebben sétálok, főleg a Donaukanal mentén. 
Ma volt az ösztöndíjas képzőművészek kiállításmegnyitója: egy román lány, egy török fiú meg egy szerb pár. Nem nagyon tudtam mit kezdeni az installációikkal, lehet, hogy süket vagyok a kortárs vizuális művészethez. Akarom mondani, vak.
Viszont rengeteget ettem és ittam, Sema még többet, mert egy idős, magyar származású fotográfus teljesen beindult rá, és itatta egész este. Úgyhogy hazafelé állandóan eltévedtünk. Negyedórás séta lett volna, de egy órán át tartott, mert folyton a Votivkirche mellett találtuk magunkat, mint akikre rájött a sivatagi téboly. De útközben Sema mesélt (eredetileg mesemondó, később lett író) két gyönyörű történetet.
Mindenesetre annyira elfáradtam, hogy az estére tervezett salsa elmarad, helyette alszom (persze rossz lelkiismerettel, mert megint nem dolgoztam eleget)