Emlékszem a katartikus sokkra, mikor megnéztem az Amadeus című filmet, Salieri középszerű, sikeres, szorgalmas figurája mennyire megérintett. Ott a kis ellenszenves zseni, aki a kisujjából kirázza, amihez a másiknak hónapok kemény munkája kell. Azóta a Salierivé válás az egyik rémképem (az irigység kisebbségi érzésből fakad), és úgy vagyok vele, hogy ami nem jön könnyen, azt hagyni kell a fenébe. Ehhez jön, amit a kedvesem, Ulrik szokott mondani, hogy "ami nem megy, azt erőltetni kell", és nagyon sokszor igaza van. Hát most akkor erőltessem vagy ne?
Még mindig a Don Giovanni dallamait énekelgetem magamban, közben bosszankodom, micsoda egy macsó darab, minden egy nőcsábász fickó körül forog benne. Közben meg amikor Don Giovanni mandolinnal kíséri saját énekét, hogy elcsábítsa a komornát, akkor meg arra vágyom, hogy nekem is udvaroljon valaki. A fenébe, olyan régen udvarolt már nekem bárki is! Most akkor feminista vagyok vagy nem?

Tegnap közös ebéd volt a többi meghívott művésszel (ők képzőművészek), két arab, egy azerbajdzsáni, két török, egy kínai, két szerb (az egyik nem volt ott), egy német, egy magyar, szép kis társaság volt. Előtte-utána munka. De ha nem megy könnyen, abbahagyom.