Tegnap rosszul kezdődött: kialvatlanság, munkakedv hiánya, rossz idő, délutánra már semmi kedvem nem volt a saját felolvasásomhoz. Aztán ott egy csapásra minden rendben lett. Az egyetem fordítóprofesszorát kérték meg tolmácsolni, aki hihetetlenül kedves volt, a német szöveget felolvasandó színésznő odajött egy-két szó kiejtését megkérdezni, azt mondta, alig várja, hogy az egész könyvet olvashassa.
A felolvasás előtt kértek tőlem interjút egy itteni magyar rádiónak, a felolvasás után egy másikat egy itteni másik magyar rádiónak. Adtam. 
Először Sema olvasott fel vagy három percet, aztán az ő szövegének a német fordítása következett. Felibe-harmadába' értettem, neki sokkal nehezebb lehetett, meg is beszéltünk, ülni rezzenéstele arccal, mint egy ülő Buddha, miközben fogalma sincs, hogy épp őt méltatják vagy az időjárásról beszélnek. Én már napok óta készültem arra a két német mondatra, amivel majd kezdeni fogok, elmondtam, de rohadtul nem voltam benne biztos, hogy bármit megértettek belőle. Aztán a felolvasás: megint a jó öreg ripacsra bazíroztam, mint a pozsonyi fesztiválon, ahol elkezdtem reppelni,hogy valami élményt nyújtsak szegény hallgatóknak, akik egy büdös kukkot se értenek a szövegemből. Most kiválasztottam egy részletet, amiben dalra is lehetett fakadni, meg kiabálni és hadonászni. Mondták is utána, hogy tetszett a temperamentumom. Azért valamennyire a szövegem is, mert többen odajöttek, hogy jelenjen már meg az egész németül, hogy elolvashassák, egy kétnyelvű srác az anyukájának akarta megvenni magyarul, de valamiért nem voltak nálam eladandó példányok. Hatalmas csokor virágot kaptunk, a tolmácsok egy kicsit kisebbet, alig bírtam cipelni.
Utána nagyon jó beszélgetés Méhes Mártonnal, az itteni Collegium Hungaricum igazgatójával, pertu a tolmáccsal, Buda Györggyel, még egy kis igazi bécsi bor, aztán gátlástalan csevegés németül. Meglepően sokan voltak, kb. ötvenen, és nagyon jól érezték magukat, a szervezők elégedettek voltak, Semának megint az idős fotográfusok udvaroltak, és versengtek a kegyeiért.
Mivel a tangós cipőmet vittem fellépni, utána elugrottam milongára, és nagyon szép estém volt. Nem nagyon hagytak ülni, mindig felkért valaki, és a legvégén az első partnerem, egy alacsonyabb, ősz hajú úr odajött elbúcsúzni, és megköszönte az este legjobb táncát. Érdekes, hogy itt a férfiak felkérik az ismeretlen nőket, sokszor csak egy mosollyal, gesztussal, mind bemutatkoztak, búcsúzáskor puszit adtak, és visszakísértek a helyemre. Az egyikük tett valami megjegyzést a táncomra, hogy mit kéne máshogyan, de rögtön elfelejtettem németül. Ő meg nem magyarázta el angolul. Egy francia férfival táncoltam utoljára, aki megjegyezte egy valsra, hogy milyen jó erre flörtölni. Mondtam, hogy ez a kedvencem. Akkor van kedved? Táncolni igen, flörtölni nem. Úgyhogy táncoltunk. Mindenki nagyon kedvesen megjegyzést tett a virágomra, szóval úgy egyáltalán... nálunk miért nem így viselkednek a férfiak milongán?
Éjjel egyre értem haza. Boldog nap végén.