A szinhaz.hu oldalán olvastam egy vitát Pozsgai Zsolt és Ascher Tamás között: szinhaz.hu/szinhazi-hirek/42609-uj-szinhaz-ugy-ascher-tamas-vs-pozsgai-zsolt

Túl a személyes konfliktuson, volt, amit nem értettem benne. Mintha idegen nyelven volna, amin egy-egy szót értek csak, de kontextust nem. 
"Lesz majd olyan kultúrpolitika, amely magyar színházat és magyar főiskolát eredményez. Ezt csak egyféleképpen lehet érteni [...] Kódolt zsidózás. [...]a magyar színházat tőlem - mint nem magyartól - meg kell menteni."
Megkérdeztem egyik legkedvesebb barátnőmet (nem mellesleg hívő zsidó), azért őt, mert a közeli barátok közt is van egy-kettő, aki bizonyos témákra ugrik, és észre sem veszi, hogy ez már nem normális immunválasz, hanem allergiás reakció - vele viszont lehet ilyesmiről beszélni.
 - A magyar miért jelenti azt, hogy nem zsidó? A nem magyar miért jelenti azt, hogy zsidó? Ha én azt mondom, magyar, én egy kulturális és nyelvi közösségre gondolok, amelynek része Karinthy, Örkény (én legszívesebben neki szavaznék irodalmi Nobel-díjat!), Radnóti, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Aki a Tótéknál magyarabb művet akar, az ugráljon engem körbe fél lábon! Ha azt mondom, nem magyar, akkor abban benne van az összes többi nemzet és kultúra az ainutól a hutuig, miért érteném rajta azt, hogy zsidó?! Ha valaki azt mondja, hogy magyar darabokat akar játszani, akkor abban benne van a Tóték, a Macskajáték, a Pisti a vérzivatarban, amik nélkül nincs magyar színház. És nincs benne se Shakespeare, se Sólem Aléchem. Miért jelent a magyar kódolt bármizést?
- Te svéd vagy, szívem - mondta a barátnőm. - Úgy beszélsz, mint ők, akik négyszáz éve nem láttak háborút, és nem értenek semmit az érzékenykedésünkből. Itt egy régre visszanyúló ellentét és kölcsönös vádaskodás van. Mint egy vendégségben, az egyik szétkeni az abroszon a tortát, a másik leönti vörösborral az egyik nadrágját, és te kívülállóként hiába mondod, hogy mindketten kárt vallottak, csak az lesz a válasz, hogy "de nézd az abroszomat, mit csinált vele!" "de nézd a nadrágomat, mit csinált vele". Nincs mit tenni, talán majd kihal ez a generáció, és megint nem lesz ezeknek a szavaknak kódolt háttérjelentésük.

Svéd vagyok? Én azt hittem, belga! És biztos igaza van, csak attól az egytől tartok, hogy ezt az ellenségeskedést és érzékenykedést tovább örökítjük a következő generációknak.
Szeretem és tisztelem Ascher Tamást (személyes ismeretség hiányában a munkáját), maximálisan az ő esztétikai mércéjével mérek én is. Ha azt mondom, magyar rendező, őrá is gondolok. Ha azt mondom, zsidó, az nem azt jelenti, hogy nem magyar. A barátnőm jut eszembe először, aki megtanított, hogy a zsidó sírokhoz nem virágot, hanem kavicsot kell vinni, hogy kell háromszor rituálisan kezet mosni a temetőből kijövet, és bróhét mondott a kiszáradt fára, hátha mégis kihajt. A Bálint Ház jut eszembe, ahová befogadtak az irodalmi csoportommal együtt, és Frici, a ház vezetője felolvasta a jó ürítésért szóló imát magyarul és héberül. Az Ószövetség jut eszembe, és az, hogy egyszer megtanultam héberül olvasni. A Hegedűs a háztetőn jut eszembe, amin mindig sírtam, és Singer novellái.

Szeretnék olyan országot itt, ahol nincsenek kódolt jelentések. És ez nem attól lesz, ha meghalnak, akik teli vannak keserűséggel. Hanem attól, ha nem beszélünk rejtett kódokban. Nem érdekel, mire gondol Csurka István, ha azt mondja, magyar, vagy ha azt: nem magyar. Ha én azt mondom, magyar, azt jelenti: aki magát ehhez a kulturális, történelmi és nyelvi közösségnek tartozónak érzi (származástól és bőrszíntől függetlenül), és ha azt mondom, nem magyar, értek alatta mindenki mást, akár svéd, akár belga.