Gyerekkoromban hallottam, hogy az értelmiség előtt két út van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Nem szoktam inni, és el tudok képzelni járhatatlan utakat. De vannak járhatóak is, napok óta ezeken gondolkozom. Talán nem is az értelmiség, hanem a művész számára. 

Az egyik, hogy megpróbál a piacról megélni. Ha nem fogyasztható tömegterméket gyárt, akkor ez elég nehéz. Egy ismerősöm (aki autókkal foglalkozik, az öreg, beteg Totoyánkat is ő próbálja további totoyázásra bírni) mindig azt mondja anyagi helyzetemre célozva: "most már írjál valami jót" Egyszer mérges lettem, és megkérdeztem: Miért, eddig csupa szart írtam? Tudom, hogy ő eladható jóra gondol, de olyat nem tudok. A bestseller szerintem más szakma. Eleve nem lehet eltoyotázni egy-egy igekötőn vagy módosítószón órákig, ha valaki könnyedén oda akar rittyenteni egy lektűrt. Másrészt nem biztos, hogy Niki Lauda jó taxis lenne, csak azért, mert ott is autót kell vezetni. 
Biztos sokat számítana egy ügynök. Török írónő barátnőm meg is kérdezte Bécsben, van-e menedzserem. Neki van, és minden bevétele 20%-át odaadja neki, mert ő szervezi meg a felolvasásokat, meg minden programot. Mondtam, hogy tudtommal nálunk ilyen nincs, legalábbis az irodalomban (zenész előadóművészeknek van, tudom). Én magamat nem tudom eladni, és el sem tudom képzelni, hogy valaki arra vállalkozik, hogy engem eladjon. Ha mégis, várom a jelentkezőket! A százalékról megegyezünk. Persze piac is kéne hozzá, vagy kereslet, vagy migyhívják. És csak azt tudnám, az a rengeteg kulturális menedzser, akiket évente kidob az egyetem, az mit csinál.

A másik lehetőség az állami támogatási rendszer, amelyhez egyre nehezebb hozzájutni. Díjak, ösztöndíjak, pályázatok. Sok-sok eszkimó, és egyre kevesebb fóka. Lassan ott tartunk, hogy agyonütjük a szomszédunkat, hogy nagyobb eséllyel vadászhassunk. Sajnos az állami támogatások rendszerét átszínezi a (kultúr)politika. Hogy ez baj vagy természetes, nem tudom, de egyre világosabban látom. És nyilván (mint erre felhívták a figyelmemet), a kevésből annak fognak adni, aki nemcsak jó, hanem lojális is. Így pedig elvész magából az alkotóból az a biztonság, hogy a műveit, nem pedig a világnézetét ítélik meg. Hallottam tehetséges és féltehetségű embereket panaszkodni, hogy őket elnyomják, ellehetetlenítik, elkaszálják, mert nem az épp uralkodó ideológiát követik. Vagy úgy volt, vagy nem. És akinek úgy díjazzák a tevékenységét, hogy közben a kulturális vezetés részéről világnézetileg is vállon veregethető, sosem lehet biztos abban, hogy remekműveit vagy remek lojalitását értékelik. Ez talán még ijesztőbb, mint piacra dobódni.
Ha a kultúrpolitika kevésbé avatkozik közvetlenül a támogatási rendszerbe, és a döntéseket ráhagyja különböző szakmai bizottságokra, akkor is számítanak a kapcsolatok. Nem tudom, más országban is így megy-e ez, de mi olyan kis falu vagyunk, hogy mindenki ismer mindenkit. Odáig ez rendben is van, ha két egyformán jó jelölt közül arra szavazok, akit ismerek is, de sajnos van példa arra is, hogy valaki az alkotáshoz kevésbé, a nyomuláshoz annál jobban ért, és arra is, hogy valakiről elismerik, hogy rendkívül tehetséges, de mindenkivel összevész, és személyes ellenszenvből nem születik mellette döntés.

A harmadik út a polgári foglalkozás. Ez más szempontból veszélyes. Ha jól emlékszem, Ariane Mnouskine a Theatre du Soleilben kötelezte a színészeit arra, hogy válasszanak polgári foglalkozást. Így akarta megőrizni a társulatot attól, hogy eladhatóvá akarják tenni magukat, hogy kompromisszumokat kössenek. Kiváló ötlet, csak egy ember nehezen él két életet. Ledolgozott nyolc (vagy ki tudja, hány) óra után máshogy megy ki az ember a színpadra, ül le a gép elé írni, kezd gyakorolni a hangszerén. "Amit meg kell írnod, azt úgyis meg fogod írni" - vigasztalt kedves kollégám. Bár igaza volna. Sokszor éreztem, hogy a reggeli íráskedv, erő, ötlet, hogy száll el estére. "Biztos nem is lett volna olyan jó" - vigasztalom magam én is. Mert még mindig ez az egyetlen lehetőség, hogy ne kelljen jobb írónak lennem, mint amilyen vagyok, és ne kelljen rosszabbnak az üzlet érdekében, hogy azt hihessem, amit hiszek, és azzal legyek jóban, akivel akarok, ne azzal, akivel kell. 
Úgyhogy előre a harmadik úton, ősztől, ha megkérdezik, mivel foglalkozom, rávágom, tanár vagyok, és eltitkolom, ha akarom, hogy évekig magyar író volt a foglalkozásom, a státuszom, a hivatásom.

A bejegyzés a www.barkaonline.hu blogjára készült.