Néhány napja egy PhD-s szakkollégiumban (az egyszerűség kedvéért nevezem így) voltam meghívott vendégként beszélgetni. Tíz tehetséges fiatalember, többségük természettudós, akik a doktori disszertációjukat írják, érdekesebbnél érdekesebb témákban. A magyar értelmiségi elit, a társadalom szellemi felső tízezre: érdeklődőek, nyitottak, sokoldalúak. Az egyetlen bölcsészen kívül senkinek nem volt róla fogalma, ki vagyok, ami maximum a hiúságomat sérthette (na jó, sértette is rendesen), de egyáltalán nem ismertek senkit a kortárs magyar irodalomból. Amikor felvetettem, hogy Radnótival nem volt vége a magyar irodalomnak, szóba került Nagy László (több mint 30 éve halt meg), és Nemes Nagy Ágnes (több mint húsz).

Azt mondtam nekik, képzeljék, azon a nyelven, amin most mi az asztal körül beszélgetünk, pezsgő, eleven irodalmi élet zajlik, ha csak a saját generációmra gondolok, akkor is. Dragomán Gyurit emlegettem és Grecsó Krisztiánt, mert regényeket olvasnak inkább. Fölvetették, hogy a kortárs művészetet nem lehet érteni. Megnyugtattam, hogy van olyan vonulata a kortárs zenének is, irodalomnak is, táncnak és képzőművészetnek is, ami teljesen jól érthető. És ha ők nem fogadják be, akkor a Blikket és Kiskegyedet olvasó kisemberhez hogyan jussunk el?

Egy kicsit, mintha a lelkükre vették volna, amit mondtam, pedig igazán nem rájuk akartam pirítani. Nem hiszem, hogy nekik kell mentegetőzniük. Csak olyan érzés volt, mintha párna volna a fejünkre szorítva, és onnét kiabálnánk, hogy emberek, vagyunk, alkotunk, és nektek, rólatok! De ha középiskolában nem találkoznak azzal, hogy a magyar kultúra létezik, fejlődik, működik, akkor egyetem alatt vegyészként, orvosként, jogászként már nem fognak vele találkozni. És hogyan találkozzanak vele középiskolában? Nekem is megvannak az emlékeim arról, hogy két héttel az érettségi előtt egy agyonstresszelt, információktól nyüzsgő agyú tizenévesbe próbálok beletölteni még egy óra Weörest, Pilinszkyt, Nagy Lászlót, Vas Istvánt, Örkényt - szinte teljesen reménytelenül.

Egyetértek Kukorelly Endrével (ez ritka), hogy kortárs szemléletű irodalmat kéne tanítani. Egy tizenöt éves diák Balassi és Zrínyi szövegével kínlódik, miközben tökéletesen megértené Jónás Tamást vagy Tóth Krisztát. De amíg az érettségi irodalomtörténetet követel meg, egy tanártól felelőtlenség nem erre képezni a diákokat. Van egy kortárs irodalmi tételük. Hallanak egy nevet: Kertész Imre, Garaczi László, Varró Dani, Vámos Miklós - a magyartanár ízlésétől függően (az idézetek konkrét iskolák konkrét tételei). De ettől nem lesznek olvasók. Azt látom, ma azok vevők a kortárs irodalomra, akikkel a középiskolában megszerettették annyira, hogy figyelemmel követik. Ők tudnak kurrens folyóiratokról, esetleg még olvasnak is egyet-egyet (régi szép idők, mikor legalább a Népszabadságban is volt versrovat!), ők az üdítő kivétel egy-egy felolvasáson, ahol általában írók olvasnak fel íróknak.

Az oktatás felelőssége megkérdőjelezhetetlen. De talán még nagyobb a médiáé. (A boldog emlékű Nyugat 100 és SZÓSZ?!:) című műsorok nézettsége a tévések szerint már-már a kereskedelmi csatornákéval vetekedett.) Ha nem kap nyilvánosságot a ma élő művészet, akkor párna alól kiabálunk, vagy valami hangszigetelt szobából kifelé. Pedig szükség van arra, amit alkotunk. Ha eljut azokhoz, akiknek.

(a bejegyzés a barkaonline blogjára készült)