Egy, a napokban adott interjú során közéleti jellegű blogbejegyzésekről is kérdezgetett a beszélgetőtársam (nem tudom, felvették-e végül azt is), a Trianonhoz kapcsolódóról például. Akkor jöttem rá, nem az identitással van a legnagyobb baj, nem a politikával, hanem az asszertív kommunikáció hiányzik. Hogy meg tudjuk fogalmazni az érzéseinket, igényeinket anélkül, hogy másokat vádolnánk, számon kérnénk. Az egész társadalomból hiányzik ez. Nem tanuljuk meg a családban, az iskolában, mert azt látjuk gyerekként, hogy asztalra csapni, sírni, kiabálni, fenyegetni, sértődötten hallgatni, alázatosan bólogatni. Az iskolában se tapasztalunk mást, és akkor mit várnánk a politikusoktól?

Ma reggel nagyon szép illusztrációját olvastam Szalóki Ági bejegyzésében:  

4-es 6-os villamos, este 6 óra. Egy 30 körüli fickó időnként kiveszi a fülhallgatót a füléből és hangosan el kezdi szidalmazni az ellenőrt: milyen ember az, aki ilyen foglalkozást választ, az ő barátnőjét megverték az ellenőrök, mocskos egy fajta az ilyen...Az ellenőr áll lehajtott fejjel, az utasok, mintha semmit nem hallanának, közömbösek, mint általában. A fickó meg élvezi, kínozza az ellenőrt, belekezd újra meg újra. Odamegyek hozzá. Kérdezem, mi baja? (nekem kérem szülővárosom... :) Mit ártott neki ez az ember? Tudja-e, hogy feszültség van benne és feszültséget gerjeszt itt a villamoson? - Igen, mert ideges. - Mondom, akkor menjen el futni. - De az ellenőrök megverték a barátnőjét. - De nem ez az ember. Maga előítéletes, ahogy előítélettel viseltetnek cigányokkal, zsidókkal, arabokkal szemben... Ugye tudja? Ne bántsa ezt az embert, nem ártott magának semmit. – Visszaülök. Még valamit motyog magában. Valamit arról hadovál, hogy ez egy értelmes nő volt. Elhallgat. Lenyugszik. Leszáll. Szerette volna, ha végre hozzászól valaki? Utazunk tovább. Mintha semmi nem történt volna. Csak szépen, közömbösen. Bolondnak érezzem magam? Amikor leszállok, az ellenőr szól, nagyon köszöni. Semmiség, holnap is lesz nap... Ez most azért jutott eszembe, mert egy antirasszista rendezvényre hívnak és gondolkozom, van-e értelme elmennem? Van-e hatása az ilyen tömegmegmozdulásoknak vagy más utat érdemes választani? Sajnos eléggé kiábrándultam ezekből a demonstrációkból...  

Igen, erről szól. Odamenni személyesen, kérdezni, a válaszra is kíváncsian, felelősen a saját válaszainkért. Az alapoktól kell kezdeni. Hogyha nem értünk egyet, nem azt jelenti, hogy te szar vagy, én meg jó, nem azt jelenti, hogy utállak, és soha, semmi másban sem fogunk egyetérteni. Ha hibázol, nem azt jelenti, hogy te magad vagy a hiba, ez a tanulás egy módja. A kibékülés nem azt jelenti, hogy várom, kérjen bocsánatot a másik, hanem annyira akarom a megbékélést, hogy alig várom a bocsánatkérést, és ha a másik elfordul, és nem viszonozza hasonló bocsánatkéréssel, akkor nem szúrom hátba azonnal.  Hogy nem az nyer, aki bebizonyítja, hogy neki van igaza. Hogy a vitában megerősödnek a saját álláspontjaink, nem érvelni kell megtanulni, hanem kérdezni. 

Vagy még inkább az alapoknál: egyáltalán észrevenni, hogy ingerült vagyok, türelmetlen, sértett, bizonytalan. Szóval önismeret, már megint ide lyukadok ki – egy pszichológus veszett el bennem talán. 

 Nekem is rettentő nehéz. Bízni abban, hogy aki ellent mond, kritizál, attól még szerethet. Hogy ne higgyem, a visszautasítás miatt valaki megharagszik rám. Hogy ne gondoljam, csak nekem lehet igazam. Hogy aki másként gondolkozik, ne értékeljem kevesebbre, mint aki hozzám hasonlóan. Mert azt akarom, hogy mindenki szeressen, ne akarjak mindenkivel egyetérteni. Van, mit tanulni még.