… sokkal bölcsebb, mint gondoltam. Lehet, mire igazán megszeretem, egészen öreg leszek, vagy éppen halott. Vajon könnyebb egy szeretett testet elhagyni, mint egy megvetettet?

Eddig csak azt éltem meg, a testem elszenvedője mindannak, amit a lélek megél: nem táplálom, nem hagyom aludni, és fájdalmakat okozok neki (minden lelki trauma után egy-egy baleset) – most azt is: többet és hamarabb tud, mint maga a tudat. Januárban még a tudat nem sejtette, hogy bármi baj lehet, a hormonrendszerem szépen szétcsúszott, éreztem, a vért csak februárban vették le, a polipot meg csak áprilisban látta meg az ultrahang. Mostanra a tudat sikít, hogy baj van, a testem meg szép rendben működik, mintha a csokifüggőség is eltűnt volna, és a polip tutira elmászott, nyár végén csak meg kell erősítenie valami képalkotónak.

Ami a testemnek jó, az nekem jó – döbbentem rá a legnyomorultabb lelkiállapotban, amikor a szauna, a jég, a gőz, a víz érte a bőrömet. Miért nem jutott ez sose eszembe? Annyit hallottam és mondtam is magamnak: „jó testben élni”, de nem volt jó, csak szükséges rossz. Lehet, hogy egyszer jó lesz igazán?

A második watsu is valami hasonló élményt adott: kiélesedtek az érzékeim, egyszerűen azt éreztem: benne vagyok a testemben. „Hol voltam eddig?” – kérdeztem Zolit. „A fejedben” – válaszolta. Bizonytalan érzés volt, mintha zavarná a gondolkodásom, de végre azt éreztem, a szívem alatti területen és a végtagjaimban is létezem. Várom, mit hoz a harmadik.